Vang Vieng
Annyi jót és annyi rosszat hallottam erről a városról. Vang Viengnek valóban két arca van. A motorizált ámokfutást rendező idióta turistatömegtől távol maradva rátalálni a szebbikre.
Vientiánból Vang Viengbe az északi terminálról indulnak a járatok. A hagyományos tömegközlekedést választottam, így nagyon olcsó volt a fuvar, 50.000 kip a négyórás út. Viszont, ahogy az lenni szokott, utolsó utasként, a legnagyobb termetű embert a legkisebb helyre betuszkolva lett helyem a 15 fős minibuszban. Az út végig gyötrelmes volt. Mozdulni nem bírtam, az út pedig annyira hepehupás volt, hogy féltem, beverem a fejemet valahová a rugózások közben. Direkt éhgyomorra vállaltam be az utat, mert sejtettem, hogy ez lesz, de még így volt egy kis hányingerem. Még csak a kilátást sem tudtam élvezni, mert az ablakok a térdmagasságomban voltak. Utólag visszatekintve persze minden megszépül, most már azt mondom, hogy az ilyen utak nélkül nem is lenne teljes a Délkelet-Ázsia élmény.
Na de micsoda helyre csöppentem! Vang Vieng belvárosába (belfalujába?) besétálva óriási nyüzsgés részese lettem. Nem csak az utcákon volt nagy az élet, hanem a folyókon, sőt, a levegőben is. Rengeteg turista jár ide, és az ő kiszolgálásukra minden, de tényleg minden szolgáltatás kiépült ide, amire csak szüksége lehet az embernek ahhoz, hogy igazán jól érezze magát. Egy évtizeddel ezelőtt ez a hely az egy főre jutó drogmennyiségről volt híres, mostanra úgy tűnik, normalizálódtak az állapotok, de azért még mindig elég laza hely. Vízi kalandtúrák ezer fajtája, hőlégballonos naplemente nézés, quadbérlés, sziklamászás, túrázás, barlangászat, hogy csak párat említsek abból az ezernyi lehetőségből, amit a hely kínál. A kalandokban megfáradt turista feladata a nap végén annyi, hogy a városban az egymás hegyén-hátán lévő vendéglátó egységek és masszázsszalonok közül kiválassza a számára szimpatikusat. Mindez hamisítatlan laoszi, békés, családias légkörben, olcsón. Akinek tudatmódosító kemikáliák kellenek ahhoz, hogy ezen a helyen jól érezze magát, ott valami nagy baj van.
Kicsit féltem ettől a miliőtől, de hamar felfedeztem magam benne. Rögtön elsőként tettem is egy kisebb túrát a természetbe. A Nam Song folyó túloldalára indultam, és rögtön a hídnál már kereshettem is az aprót a zsebemben, ugyanis 4000 kip hídpénzt kell fizetni a gyalogos átkelésért. Biciklivel 6000, motorizáltan jóval drágább. Az első száz méter után nyilvánvalóvá vált, hogy az általam használt térkép alkalmazás, a MAPS.ME itt teljesen hasznavehetetlen lesz. A jelzett utak helyén elzárt földek és tehenek voltak. Mentem tehát arra, amerre útnak látszó kitaposást láttam. Hamar beértem egy dzsungelbe, jó érzés volt először igazán a természetben lenni. A fura, sűrű növényzet, a föld illata, a szöszmötölő állatok, főleg tehén formájában, már mind hiányoztak.
Egy folyóátkelés után kilyukadtam egy szép tisztásra, ahol egy helyi család növényeket gyűjtött. Megkérdeztem tőlük, hogy a tervezett úti célom, a Chang barlang merre van. Azt mondták, jó irányba megyek. Vezet oda egy rém triviális út is, a város déli részéről, de azon nem lehet férni a turistáktól. Örültem, hogy találtam egy saját, titkos utat, távol a tömegtől.
A barlangba 15.000 kip a belépő. Hosszú lépcsősor vezet fel a bejárathoz. A helyes taktika az, hogy ha épp megérkezik egy kínai turistacsoport, akkor meg kell állni, hagyni kell őket, hogy ordibálva, hangoskodva, krákogva, turházva, magukat fényképezve villámgyorsan végigrohanjanak az őket egyébként cseppet sem érdeklő helyen, majd ha a terrornak vége, akkor lehet folytatni a barlanggal való csendes együttlétet.
A barlang nem nagy, tíz perc elég a bejárásához. Két út vezet odabenn, az egyik vége nyílt, tehát kilátás nyílik a városra és környezetére. Tetszett, hogy csak egy-két helyen volt színes világítás, így nem volt az a karácsonyfa effektus, ami mostanában a tömegturizmus céllal kialakított barlangokban divat. Ami még fura volt, hogy egyáltalán nem volt hideg, sőt, még hűvös sem odabenn.
Visszafelé is a titkos utamon haladtam. Igyekeztem a folyóparton maradni, mert titkon azért bíztam a térképemben, de fél óra bozótosban való kínlódás után, amikor már tele voltam bogánccsal, visszafordultam. Azt az utat követtem, amin jöttem, csakhogy az már nem volt meg! Én voltam az utolsó ember, aki láthatta azt a szép utat, amiről fentebb meséltem. Ugyanis egy hatalmas erőgéppel az egészet egy sávban kiirtották. Ennyire közvetlenül erdőirtás még nem érintett. Az utat elzáró kidöntött fatörzseken próbáltam átlépkedni, miközben a föld alól kiforgatott, fejvesztve menekülő vöröshangyák rajtam találtak menedéket, és jó nagyokat haraptak belém. A hazasétálást így már az autóút mellett ejtettem meg, ahol az árokban nem lehetett látni a füvet a szeméttől.
A várostól nyugatra esik szinte minden érdekesség. A főútról számtalan csapás kanyarodik le, és mindegyik egy látnivaló bejáratánál végződik. Nagyon jó ötletnek tartom, hogy a leágazóknál táblák adnak részletes információt arról, hogy mi található az út végén. A dolog úgy néz ki, hogy egy fiatal srác fekszik egy fa alatt az árnyékban, aki 10.000 kip átadásáért cserébe ad egy papírcetlit, amire tényleg csak annyi van írva, hogy "jegy", esetleg a hely neve. Az ő jelenléte mégis megnyugtató, mert legalább vigyáz a parkoló biciklire. Mindenhová megéri jegyet váltani, hiszen rendszerint többórás programokat kínálnak ezek a helyek. Barlangot, kilátót esetleg még barlangfürdőt is tartalmaz egyetlen spot. Mivel rengeteg hegy és barlang van, ezért a természet iránt érdeklődőknek hetekbe telhet mire mindet felfedezik maguknak.
Ez a sok látványosság a környéket körbevevő karszthegységeknek köszönhető. Bámulatos, ahogy ezek a szikla monstrumok hirtelen kiemelkednek a sík talajból. Nem kifejezetten magasak, 500 és 1000 méter közöttiek, de roppant látványosak, főleg, hogy az élet még ezen sivár kőhalmok között is megtalálta az útját, így néhol sűrű növényzet borítja a sötétszürke sziklákat. A hegyek jellegéből fakadóan rengeteg itt a barlang, tényleg, még akár véletlenül is találhat az ember egyet, illetve ami első ránézésre hihetetlenebb, hogy ezekre a hegyekre fel is lehet mászni.
A várostól északnyugatra fekvő Lom barlang bejárása nagyon erős élményt adott. Itt nem könnyű odatalálni sehová, én egy kézzel rajzolt, papír alapú térkép alapján tájékozódtam, ami a kerékpárbérléshez járt. Miután semmit nem tudtam a barlangról, kikötöttem a bringámat, gondoltam tíz perc és úgyis jövök. A 10.000 kip belépő kifizetésekor adtak nekem egy elemlámpát, amit először el sem akartam fogadni, mondván a telefonomon is van világítás, de azért elvettem. A bejáratig egy durva sziklás terepen kellett felmenni, rajtam pedig csak egy szandál volt, mert nem túrára készültem aznap. Aztán lenéztem a barlangba, és akkor realizálódott bennem, hogy itt az első métereken segítő pár kapaszkodó bambuszrudat leszámítva semmilyen infrastruktúra nincs odabenn, sem utak, sem világítás, itt valódi vadregényes barlangászatról lesz szó.
Mivel a dolog nehézségekkel jár (értsd: meg kell mozdulni), ennek megfelelően senki nem volt a környéken sem, teljesen egyedül ereszkedtem le. A barlang hatalmas belmagassággal bír, óriási tér van benne. A hosszáról sejtésem sem volt, azt hittem, hogy egy ilyen terem van és kész. A természetes fény csak az első termet világítja be, de az elemlámpával pásztázva láttam, hogy van ez tovább is. Az előrehaladáskor mind a lábam elé, mind a fejem magasságába világítanom kellett, lassan lépkedtem a szandálban.
Nagyon élveztem a dolgot. Az egyedüllétet, a csendet, és a megvilágított érdekes formációk látványát. És még mindig volt tovább befelé, ráadásul egyre érdekesebb világ bontakozott ki. A teljes csendet vízcseppek csöpögése, majd később folyamatos vízfolyás hangok törték meg. Cseppkövek épültek mindent elsöprő lassúsággal, helyenként tavak alakultak ki. Óvatosabban kellett lépkednem, mert a sima talpú szandálom a nedves részeken nagyon csúszott. Néhol danger feliratú táblákról verődött vissza a lámpám fénye, ami azért megnyugtató volt, legalább a hasadékok el voltak dróttal kerítve.
Miután már több, mint egy órája(!) haladtam befelé a barlang gyomrába, többször is megálltam, és lekapcsoltam minden fényforrásomat, hogy megtapasztalhassam az abszolút sötétséget, amit a mai modern világban már szinte sehogy nem lehet elérni. Nagyon komoly élmény volt látni a teljesen feketét. Főleg akkor, amikor még hang sem volt hozzá. Mivel a hőmérséklet a trópusi barlangokban még csak nem is hideg, hanem kb. szoba-hőmérsékletű, így odabenn gyakorlatilag teljesen le lehet állítani az érzékszervi tapasztalást. Amikor a kapott elemlámpa fénye már erőtlenül pislákolt, elképzeltem azt, hogy fényforrások nélkül mire mennék odabenn. Egyetlen lépést sem lehetne megtenni. Nagyon érdekes volt, hogy az egészségesen felszökött adrenalinszint miatt egyrészről vártam, hogy vége legyen az izgalmaknak, de ugyanakkor nem fordultam vissza, mentem tovább, vitt előre a kíváncsiság és az exploráció élménye.
Másfél óra kellett hozzá, hogy elérjem a barlang végét. A hatalmas tér szép lassan összeszűkült, a cseppkövek a talaj és a plafon között már oszlopokat alkottak. Nyíltak még kisebb vájatok, de már nem volt tovább, tábla jelezte a véget. Soha életemben nem jártam ehhez fogható barlangban, pláne nem teljesen egyedül. Lehet, hogy egy tapasztalt barlangjárónak ez semmi nem lenne, de ez is csak azt igazolja, hogy minden tevékenységet addig lehet igazán élvezni, amíg az ember laikus. A tudás megöli a felfedezést. Jó érzés volt már visszafelé haladni, és amikor először megpillantottam a távolról beszűrődő fényt, már csak amiatt aggódtam, hogy meg van-e még a biciklim. Ez egy nagyon jól elköltött 300 forint volt.
A nagy élmény után megkönnyebbülés volt csak úgy bringázgatni mindenfelé. Bár tény, hogy a fővárosban jobb közlekedni. Itt az utak nagyon rossz minőségűek. Köves, rázatós. De ami még annál is rosszabb, hogy hatalmas a por, amit már egyetlen elhaladó autó is percekre felkavar. Márpedig itt a legnagyobb divat a quad szerű terepautók bérlése. Egymás után száguldoznak a poros utakon, levegőt szennyezve, hangot szennyezve, jószágokon átgázolva, közben magukat fényképezve, mert a legegyszerűbb agyi struktúrával bíró turistának ez a szórakozás. Már értem, hogy az emberek miért hordanak szájmaszkot. Annyi port szívtam be, hogy éreztem, hogy köszörül a torkomnál valami. Az utak mellett a növények levelei nem is zöldek, hanem barnák a rárakódott portól. Ennek ellenére ajánlom a bringabérlést, mert a látnivalók között nagyok a távolságok, és a sétálás az utak mellett az erősen gépesített turizmus miatt frusztráló.
A következő állomásom a Pha Kham barlang volt. Hasonlóan a Lom barlanghoz, itt is szikláson kellett felfelé haladni a bejáratig. Gyanús volt a hasonlóság, hisz megint csak szandál volt rajtam, megint elfelejtettem berakni a fejlámpámat és megint nem volt rajtam kívül senki a környéken. De az utazás azért jó, mert minden nap máshogy lepi meg az embert. Volt egy tábla, hogy balra van a barlang, jobbra meg egy kilátó. Nem is sejtettem, hogy lesz itt kilátó, úgyhogy először elindultam arra. Kaotikus sziklás terep következett, ami az itteni hegyek jellegéből fakadóan meredeken emelkedett. Érdekes volt megtapasztalni, hogy ezek a hirtelen emelkedésű karszthegyek töredezett, éles kövek végtelenjéből állnak össze. Sziklamászáshoz kitűnő, mivel rengeteg a kapaszkodó és az érdes felület. Viszont ez a terep rendes túracipőt kívánt volna, de én ezen a napon sem erre készültem. Viszont a szandál ezt a próbát is kiállta. Jócskán leizzadtam már, a kezes-lábas mászás minden pillanata nagy koncentrációt igényelt. Kezdett beigazolódni a sanda gyanúm, hogy a kilátó nyilván az egész hegy tetején lesz, tehát odáig kell mászni. Így is lett, odafönn egy kis bódéból lehetett szemlélni a fantasztikus panorámát, odalenn a száraz rizsföldeket, és a szemközti hegyeket, valamint az épp megmászott hegy tüskés szikláit. Komótos lemászás után beugrottam még a barlangba, ami itt csak egy terem volt, hatalmas oszlop cseppkövekkel, majd egy természetes barlangfürdőben áztattam a lábamat.
Ilyen barlangokat és kilátókat kizárt, hogy az EU-n belül, vagy bármilyen szabályozott országban a nagyközönség számára megnyitnának, hisz semmilyen kiépítettség nincs. Pedig épp ezért nagy élmény. Bár mondjuk nagy közönség sincs, általában totál egyedül voltam ezeken a remek helyeken. Úgy tapasztalom, hogy a több ezer itt megforduló turistából maximum pár európait érdekelnek a természeti értékek, a mindent elsöprő kínai áradat inkább valami szervezett, kollektív baromkodásra fizet be.
Hasonlóan szenzációs hely volt a csupán pár száz méterrel odébbi Nam Boreko Phaboua. Mindegyik barlang más és más. Ezúttal egy féregjáratszerű, szűkös, kanyargó barlangot jártam be, kb. negyed óra alatt. Szidtam magamat, hogy megint elfelejtettem bekészíteni a napi táskámba a fejlámpámat, így a mobilt mindennél jobban szorítva próbáltam nem beejteni azt valami hasadékba. A felfedezés után a bejárat melletti kristálytiszta természetes barlangfürdőben mostam le magamról a port és az izzadtságot. Épp úszkáltam, amikor megjelent két európai lány, akik megnézték kívülről a barlang bejáratát, majd a lábujjukat a vízbe mártva fintorogtak, hogy hideg a víz, majd távoztak. Valószínűleg ők azok, akik miután hazamennek, mindenkinek elújságolják, hogy Laosz milyen unalmas hely. Hát, azoknak tényleg unalmas, akik semmi újat nem akarnak megtapasztalni.
Mivel ezen a napon még nem másztam eleget, kitértem a Pha Ngern nevű kilátóhoz. Szintén meredeken mászós, mint itt minden hegy, de mivel ez az alacsonyabbak közül való, ezért valamivel jobban ki van építve (de azért ez sem menne át semmilyen EU-s auditon), cserébe odafenn nem látni a kilátást a kínaiaktól és a szeméttől. Úgyhogy ezt ki lehet hagyni, vannak sokkal jobb kilátók.
Tartalmas és mozgalmas napokat éltem itt, minden nap hamar eljött a délután öt óra, és a naplemente. Ilyenkor az alacsony szögben tűző Nap narancssárgás fénnyel borította be a földeket és a hegyoldalakat, amik tövében a hazabiciklizés talán a legszebb élményem a városból. A fárasztó napok végére a legjobb választás továbbra is egy nagy adag sült rizs volt, hozzá jéghideg gyümölcs shake.
A gyümölcsturmix tesztembe a papaja erős versenyzőként szállt be, hasonlóan a kókusz, az ananász, a banán, és a görögdinnye, de a mangó továbbra is biztosan őrzi első helyét. Lehetne több fajta gyümölcsöt mixelve is kérni, de én azt szentségtörésnek gondolom. Minőség tekintetében néhol elmaradást tapasztalok. Sok helyen nem figyelnek rá, hogy a pép maximálisan homogén legyen. Nem maradhat benne egyetlen jégdarab sem, pláne nem kockaméretűek. Amikor a megfáradt ember várná a nedűt, de a szívóhatás megszűnik a szívószálban elakadt jégdarab miatt, az katasztrófa. Hiba az is, ha spórolnak a gyümölcshússal, és így vízízű lesz, vagy ha valamit még hozzáöntenek a két összetevőn kívül. A legjobb turmixos stand megtalálása kulcsfontosságú, csakúgy, mint a helyhez való ragaszkodás. Ha az a város másik végében van, és biciklizni kell érte, akkor is. Főleg, ha annyira profik, hogy még biciklire akasztható shake tárolót is adnak, és így menet közben is lehet szürcsölni. Egy shake ára 10.000 kip.
Az étkezést, valamint a szálláson vett frissítő hideg fürdőt követően érdemes járni egyet az utcákon, sodródni Vang Vieng nyüzsgő éjszakai életével. A hőmérséklet ekkor épp kitűnő, pólóban és rövidnadrágban korzózva csak egy picit izzad az ember. Csakúgy, mint Vientiánban, ötkor itt is elzárnak két utcát az éjszakai piacozáshoz. Túl nagy létjogosultságát nem érzem, hisz az egész város eleve egy nagy piac. A legjobb éjszakai program – főleg ha nagyon fárasztó volt a nap – egy masszázsszalon felkeresése. Rengeteg van belőlük, olcsók, és jól átnyomkodják az embert. A szalonok fele egyfajta szoft kuplerájként is üzemel, de elég egyszerű különbséget tenni már csak ránézésre is. A hölgyekre felkent smink mennyisége jó iránytű, a túl erős invitálás szintúgy.
Mások a napi kávémennyiségük nélkül nem tudnak élni, ehhez hasonlóan nekem van egy napi kellő kő mennyiségem, ezért kalandtúráimat folytatva a Phadang barlang és kilátó következett. Sajnos a barlang ezúttal kifogott rajtam. Rögtön az elején olyan szűk részeken kellett volna becsusszannom, ahová nem fértem be, még lapjával sem. Ráadásul a barlangok állandó lakói, a tenyérnagyságú pókok épp ezen szűk részeken telepedtek meg. Meg van egy pókszerű, hosszú csápokkal pásztázó fajta is. Hogy mit csinálnak ezek a lények odabenn, azt nem tudom. Kénytelen voltam feladni ezt a barlangot. Pedig elvileg kristálytiszta víz van odabenn, amiben fürödni is lehet. Ha valaki járt benne, írja meg nekem, hogy milyen volt, kíváncsi vagyok!
A kilátó része is majdnem kifogott rajtam. Az összes mászásom közül ez igényelte a legnagyobb technikai tudást. Meredek, kezes-lábas mászás egy teljesen magára hagyott, elburjánzott környezetben. Volt két kulcspont is, ami alapos tervezésre, és majdnem megfutamodásra késztetett. A megállás jól jött időnként, mert patakokban ömlött rólam a víz. Annyira, hogy még a hátizsákomban is elázott minden. A próbákat a magam lassú, megfontolt, túlbiztosított, beszari mászós módján sikerrel vettem, köszönhetően annak is, hogy ezúttal reggel a rendes túracipőben indultam útnak, és nem szandálban. Odafenn egy narancssárga zászló lobog, ami segít lentről beazonosítani a hegyrengetegből az épp megmászottat. A kilátás élvezete közben elmajszoltam a bekészített túraszendvicsemet, és azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnak még a sziklás hegyek csúcsain is fák nőni. A kólás flakonokon és cigarettásdobozokon már kevésbé csodálkoztam. A lefelé haladást is az ország stílusához igazodva abszolváltam. Van egy poén az ország nevével, ami eredetileg ugyebár Lao PDR, vagyis Lao People’s Democratic Republic. Ez a rövidítés lett arra átkeresztelve, hogy Lao Please Don't Rush. Én maximálisan ezzel az attitűddel járom az országot. Ezt a mászóutat pedig küldöm mindenkinek, aki szereti!
Innen egy kiszáradt folyómederben, majd rizsföldön sétáltam tovább északi irányba, amikor vízibivalyokba botlottam. Én imádom ezeket az állatokat. A nevükhöz híven, épp fürödtek, hűsöltek a folyóban, majd a fürdés után hatalmas sárfürdőt követően indultak legelni. Ahogy gördülnek oda-vissza a hátukon a sárban, és ahogy a dagonya után kinéznek, az szenzációs! És milyen okosak, hisz a védőréteg révén nem támadják őket a legyek és egyéb gyötrő rovarok, amikből itt a meleg miatt rengeteg van. Még gyerekkoromból emlékszem, hogy milyen jó érzés volt teljesen sarasnak lenni, főleg akkor, amikor a száradó sár kezdett már lepattogni a bőrömről. Rendesen kedvem támadt beugrani a bivalyok mellé. Ha csak céltalanul bringáztam vagy sétáltam, akkor mindig kimentem a térképemre feljegyzett bivaly lelőhelyeimre. Közvetlen közelről, de nem megzavarva figyeltem őket, ők pedig ismerkedés céljából odajöttek megszagolgatni. Mindig jókedvre derítettek.
A bivalyok elvonulása után, már benne a délutánban, a Lusi barlang felé vettem az irányt. Ez is a hosszabbak közül való. Fura volt, hogy most először, huzatot éreztem odabenn. Mint húsz perc múlva kiderült, a rendszer másik vége is nyílt, egy ablak a hegyoldalban. Visszafelé irányba észrevettem egy másik folyosót is, aminek a végén egy mindent fényt elnyelő hatalmas fekete lyuk tátongott. Természetesen itt is lekapcsoltam kis időre a lámpámat, hogy tompítsak az érzékszervek stimulációján. Fura, hogy a szem kiéheztetése után, a fényforrás visszakapcsolásakor a szem valósággal falni akarja az információt, és már egy kicsivel is jól tud lakni.
Naplementét nézni felmásztam még a Pha Phoak kilátóra. Ez is mászós, de alacsony, és nagyon szép körpanoráma van a tüskés sziklák tetejéről. Mivel ez a hely közel van a városhoz, ezért akár egy rögtönzött gyalogtúrát is lehet ide tenni késő délután. Azok a természeti látványosságok, ahová jegyet kell váltani, délután ötig vannak nyitva. A határban a földeken való hazasétálás a naplemente fényeinél, a rengeteg fárasztó mászás után a legszebb befejezése egy napnak.
A városban mindenfelé meghirdetett, legnépszerűbb turista attrakciók közül a Blue Lagoon 1-hez bicikliztem ki. Hát, katasztrófa. Egy kevéske vízmennyiségre jut ötszáz, zsírtól csöpögő kínai turista. Ez egy "élménypark" szerűség lenne, aminek már a fogalomkörétől rosszul vagyok, főleg amióta Magyarországon is divat lett. Ezek lényege általában az, hogy települjünk ki a természetbe, irtsuk le azt, gépesítsük be, szedjünk mindenért pénzt, és ha az egyszeri ember tíz métert csúszik a seggén, akkor úgy lesz vele, hogy őt élmény érte a természetben. Viszont itt is van egy jó barlang. És mivel lépcsőn kell hozzá felmenni, ez egy olyan szűrő, ami a lenti tömeg ezrelékét engedi csak át. Hihetetlen, hogy még egy ilyen helyen is egyedül tudtam lenni odabenn. Azért annak nagyon örülök, hogy pusztán a programjaim helyes megválasztásával egy ilyen masszívan turistás helyen is, mint Vang Vieng, szinte mindent egyedül tudtam felfedezni.
Az 5-ös számú lagúnát viszont tudom ajánlani, egy 40km-es bringatúrával egybekötve, egész napi programként. Ez nyugatra, a legutolsó település Ban Nampé után van, így ide már kevesebben jutnak el. Végig kis falvakon át vezet az út, látványos hegyek között. A helyiek is megszenvedik a terepautók ámokfutását. A gyerekek biciklivel mennek iskolába, és végig az arcukat takarják a kezükkel. Egy mély tó fogadott, amiben csak pár ember lubickolt. Én is úsztam és napoztam is, hogy a többi testrészem is zárkózzon fel a karjaim és a lábszáraim színéhez.
Itt is van egy barlang. A tóból lehet beúszni. Ketten mentek be épp előttem, de mivel csak nekem volt fejlámpám, ezért megvártak engem. A barlang eleje tök sokat ígért. A már sokszor átélt műfajt lehetett derékig vízben élvezni. Ennek megfelelően egy szál fürdőnadrágban, mezítláb mentünk be. Ám a vizes résznek hamar vége lett, és a kavicsosra kiérve haladtunk tovább, ami nagyon nyomta a talpunkat. Próbáltam a környezetet is világítani, valamint a lábam elé is, és a társak lábai elé is. Látványra az összes közül a legunalmasabb barlangban, fogakat összeszorítva araszoltunk mezítláb a köveken. A svájci lány mindenre rácsodálkozott, szerintem az első barlangja volt. Meleg szívvel ajánlottam nekik a Lomot. Ahogy telt az idő, a spanyol srác egyre sűrűbben kérdezgette, hogy elegendő-e az elem a lámpámban, meg hogy van-e elegendő oxigén a barlangban. A játék kedvéért én próbáltam nem feltétlenül megnyugtató válaszokat adni. A lámpa lekapcsolós játékomat is megosztottam velük, de szerintem nem értették. Amikor fél óra kínszenvedés után zsákutcába futottunk, az már nekem is fájt. Mire visszaértünk a vízhez, már alig tudtam lépni. Az esti talpmasszázs árát megspóroltam.
Az utolsó megmászott hegyemről volt a legjobb a kilátás. Ráadásul a Pha Hon Kham nevű helyre a lépcsőzetes kialakítás és a beiktatott létrák miatt tényleg bárki fel is tud menni, akiben nem munkálkodik erős tériszony. A csúcsról a már korábban bejárt csúcsokat lehet szemlélni, valamint a kiszáradt rizsföldeket, a rajtuk legelésző tehenekkel. Érdekes, hogy ezek a kilátó bódék az alacsony növésű helyiekhez vannak tervezve, és felállva bennük semmit sem lehet látni a tetőtől. A helyhez odalenn egy kisebb barlang is tartozik. Mennyire relatív ez is. Ha ezt a barlangot láttam volna először, erre is azt mondtam volna, hogy hatalmas.
Innen biciklivel tíz perc pornyelésre van a Golden Flower barlang, ami gyönyörű környezetben van, hegyekkel körülzárva, banánültetvényesben. Ráadásul a jegykezelő bácsi a bejáratnál lévő kertet is karban tartja, így a legszebb előtérrel rendelkező barlang ez, szép virágokkal. Kicsit rontott az idilli összképen, hogy két gyerkőc félrevezetett, így levett pár száz forinttal. Nyilván nem a pénz mennyisége a bosszantó, hanem hogy már gyerekként lop. A barlang szenzációs, csak ajánlani tudom. Kismillió plafonból lógó apró cseppkővel, és a barlang felett élő növényzet lenyúló gyökérzetével.
Magam sem gondoltam előre, hogy a vang viengi napjaim nagy részét kövek között töltöm, de természetesen alakult így. Összesen 14 barlangot jártam be és 5 hegyre másztam fel. A sok ügyességi mászás, akár vertikálisan, akár a sötét barlangokban nagyban növeli az ember koordinációs- és állóképességét. A napok végére már annyira természetesek voltak a kézzel-lábbal való mászó mozdulatok, mint egy kisgyereknek.
A várostól keletre egyedül a Kaeng Nyui vízesés miatt érdemes indulni. Száraz évszakban nincs nagy vízhozama, ettől függetlenül jó érzés volt az izzasztó séta után kiülni hűsölni alá. Egész napos gyalogtúrát szerveztem, ami két kis falut érintve ért vissza a városba. Ban Na Duang és Ban Namyang falukon áthaladva ízelítőt kaptam a tömegturizmuson kívüli, igazi Laoszból. Jellemző az állattartás. Az aprójószágokon kívül a tehén és a bivaly a két legfontosabb, mindkettőt kizárólag a húsáért tartják, munkára nem fogják be őket. A saját gyerekkorom világát hasonlítottam ezen falvakhoz, de az időutazás több, mint 40 évnek tűnik. A lemaradás szó nem helyes, hiszen nem maradnak le semmiről. Az idősebbek otthon ülve nyugodtan dolgozgatnak, például cirokseprűt készítenek. A gyerekek az árokparton játszanak, felfedezik magukat és a világot. Nekik nem az a lényeg, hogy egy excel grafikonon felfelé menjen a csík. A nyugaton újabban egyre népszerűbb slow life életmodell itt még ki sem ment a divatból. Sajnos nem lesz ez így sokáig, mert nagyszabású útépítés zajlik, Vang Vieng keleti határában ha jól látom, autópálya épül. Így a körutam is terraformáláson át vezetett, ami az emberiség környezetgyalázásával szembesítő adagomat e napra is megadta. Szerintem az utolsó pillanatot kaptam el, amikor még egy pici értelme is volt Laoszba utazni. Úgy húsz-harminc éve lehetett ez igazán jó hely, amikor még kevésbé volt motorizált és plasztikizált. Egy-két év múlva, mire kiépítenek itt minden infrastruktúrát, pont hogy az infrastruktúra létezése miatt nem lesz már miért idejönni. Betontengert és szemetet Budapesten is látni.
Vang Vieng nagyon jó hely, akár két hetet is tartalmasan el lehet tölteni itt. Két bosszantó dolog van, amit el kell tudni viselni. A rengeteg turista, ráadásul a legrosszabb fajtából, illetve a rengeteg szemét. Minden utazó azt az arcát fedezi fel a környéknek, amit keres. Ha valaki a bulis, hedonista részre vágyik, meg fogja találni. Ha valaki a behirdetett programokra kíváncsi, élvezheti azokat kétszáz másik turista társaságában. Én itt is a saját utamat jártam. Természetet találtam, sziklás hegyekkel, belsejükben csendes barlangokkal, ölükben mezőkkel és kedves bivalyokkal.
