Rejtett völgyek Chukhung körül
Gokyót és a sok havat magam mögött hagyva új utakon indultam vissza kedvenc helyeim felé. Chukhung környékén feledhetetlen túrákat tettem a teljesen kiüresedett utakon.
Szerencsére nem esett több hó az éjszaka során Gokyóban, a lefelé menet közben a letaposott hó jól járható volt. Az út a Ngozumba gleccser végéig ismerős volt, Joaoékal együtt tettük meg ezt a távot egy hete. Utána át szerettem volna térni a völgy másik oldalára, arra az útra, ami Phortse felé visz. A térképes alkalmazás viszont mindenképp ezt az oldalt, a Dole irányába vezetőt javasolta, de én nem akartam arra menni, mert azt már bejártam egyszer. Az exploráció, az új úton haladás varázslatos érzése felülírta bennem az alkalmazás ajánlását.
Találtam egy hidat, ami a gleccserből eredő Dudh Koshi folyón ívelt át. Áthaladtam Nha két házból álló településén, majd a mögötte lévő kis patakokon átugrálva, és a bozótosban kanyarogva végül rátaláltam a fő útra, amit a völgy túloldaláról is láttam egy héttel ezelőtt. A sűrű növényzet és a folyó közelsége miatt sok állat élt itt. Fantasztikusan szép jelenet volt, ahogy a jakok a folyóparton a bozótban gázolva kerestek legelni valót. Végre újból volt valami szín és élet a tájban.
Ez az út nem a fősodor része. Népesebb települések nincsenek is, és teaházak is alig vannak. Thare után, valahol a semmi közepén találtam egy házikót, ahová betértem ebédelni. Jó levest és kitűnő sajtos omlettet ettem, valamint a termoszomat is teletöltöttem, és mindössze 900 NPR-t kellett fizetnem. Micsoda árkülönbségek vannak! Megéri a nagyobb szállások helyett az ilyen kisebb kunyhókat választani, mert olcsóbbak, viszont színvonalra ugyanolyat, vagy jobbat nyújtanak mint a drágább helyek, ez a tapasztalatom.
Mire végeztem az ebédemmel, teljesen beborult, és elkezdett a hó is szállingózni. Ezen a napon elvileg 1000 méter mínusz volt a szint differencia, de én folyton csak azt éreztem, hogy egy saras parton megyek felfelé. Ennek a hegynek az oldala erősen szabdalt, ami révén az út végig kanyarog, a le-fel sablont követve. Amikor már a huszadik ilyen kanyarulatot vettem a hegyoldalban, akkor értettem meg, hogy az alkalmazás miért a Dole felé vezető utat javasolta. A kanyarok északi oldala nedves volt, a déli szerencsére száraz, ahogy azt az alábbi kép is egyértelműen szemlélteti:
A nehezebb út ellenére örülök hogy ezt az oldalt választottam. A jakokon kívül láttam sörényes tahr családot is. Az út mellett legeltek, meg is álltam, nehogy elijesszem őket. A hímet a jellegzetes, hosszú szőréről lehet beazonosítani. A gidák nagyon aranyosak, picit félénkek voltak. A jakokkal jó barátságban vannak. Thulang faluba ereszkedtem le, ami a rododendron erdő szintjén volt, szintén sok állattal. Terveztem is, hogy másnap szép panoráma mellett visszajövök ide szétnézni, de Phortse határában akkora szemétdombot láttam, hogy elment a kedvem. Végtelen köbméternyi szemét volt kiöntve a hegyoldalba a fák közé.
Hosszú etap volt ez, Phortsébe 8 óra alatt értem le. Sajnos totál befedte a falut a felhő, semmit sem lehetett látni. A felhők ráadásul hidegebb és nedvesebb levegőt hoztak magukkal, így rosszabb volt a hőérzetem, mint odafönn Gokyóban. Megkerestem a Peaceful Lodge nevű szállást, ahol egy rendmániás fazon volt a főnök. Az oké, hogy a kapun belépéskor letöröltette a saras cipőmet a hóban. De mielőtt a szobámba beengedett volna, az előtt is megkért, hogy ugráljak még egy kicsit az udvar sarkában összegyűlt hókupacban. Mindezt 8 óra túrázás után, a táskával még mindig a hátamon. Mintha akkora tisztaság lenne itt a faluban. Mindenki a sárban túrt odakint, meg csupa szemét volt minden.
Jó kajákat készítettek, viszont a teájuknak borzalmas füst íze volt. Amint megéreztem, azonnal Muang Xay jutott eszembe. Fura, ahogy egy íz vagy egy szín hogyan váltja ki az agyban azonnal ezeket a régi emlékképeket, érzéseket. A kaját követően sokat beszélgettem a tulajjal. Furcsállotta, hogy miért őket választottam, hisz egyetlen turista sem volt a környéken, és látta, ahogy végigcaplattam a falun, csak hogy hozzá betérjek. Mondtam, hogy a párnái miatt. Nem értette. Kifejtettem neki, hogy még odahaza, amikor nézegettem az interneten a fényképeket Phortséről, akkor figyeltem fel ezen szállás szép párnáira, és akkor döntöttem el, hogy itt fogok megszállni. Hozzáfűztem, hogy roppant felemelő érzés az, amikor az ember eltervez valamit, és később azt pontosan meg is valósítja. Hosszú út vezetett idáig, de végül élőben is láthattam a szép mintás párnákat, és így körbe ért a történet.
Majd sokat beszélgettünk arról, hogy eddig merre jártam és hogy merre tervezek menni. Az ürge nagyon képben volt a hegyekkel-völgyekkel. Amikor közöltem, hogy az Everest régió befejeztével átmegyek Tumlingtarba, hogy onnan indulva meglátogathassam a Makalu alaptábort, még abban is tudott segíteni. Az ismeretei bár nem lehettek túl frissek, hisz '68-ban járt ott, tudta az ottani települések neveit, és az útvonalat. Megemelte a nagy hátizsákomat, és ő már a második helyi volt, aki sokallta annak súlyát. Mondtam, hogy miután bevásárlok sajtból, plusz három kilót gondoljon hozzá. Elnevezett magyar jetinek, de mondtam, hogy jobban örülnék a magyar jak titulusnak, ha szabad választani. Mivel odakinn az időjárás átment reménytelenbe, kicsivel nyolc után már aludtam is.
Másnap egy rövid túrával Pangbochébe terveztem átmenni. Ismét számomra új úton haladhattam, a felfedezés öröme ezúttal is bearanyozta a napomat. Elsőként azt fedeztem fel, hogy tejet nekem nem szabad fogyasztanom, mert azonnal megcsavarja a gyomromat. Nem is szoktam, de ezen a reggelen zabkását reggeliztem, amit tejjel engedtek fel. Ennek folyományaként, páratlan panoráma bámulása mellett guggolhattam percekig a Phortse mögötti emelkedő után. Szemben Tengbochét lehetett látni, ahogy a hatalmas Kangtega és Thamserku hegyek előterében eltöpörödik. Az Imja Khola és a Dudh Koshi folyók találkozása felé tekintve pedig Namche Bazarig és a Kongdéig lehetett látni.
Ez is egy alig járt szakasz, pedig az egyik leglátványosabb. Pár kanyar múltán az Ama Dablam és a Lhotse is feltűnt. Lassan sétáltam, mert élveztem a kilátást, és volt időm rengeteg. Pangboche előtt nem sokkal egy kiülőnél pihentem meg hosszasan, és nem tudtam betelni a tájjal. A hegyoldalak tele voltak jakokkal, a faluba beérve varjak százai károgtak.
Pangboche két részből áll, van egy felső és egy alsó része. Az én utam a felsőbe vitt be, ami mentén rögtön meg is találtam azt a szállást, amit az előző helyen ajánlottak. Ez a Shyar Khumbu Beyul Lodge & Restaurant volt, amit én is szívből tudok javasolni mindenkinek. Annyira kiüresedett az egész környék a turistáktól, hogy nem is voltak felkészülve vendégek fogadására. Úgy kellett a kisebbik lánynak elszaladnia a földeken épp munkát végző idősebb testvéréhez, hogy fogadni tudjanak engem. A 26 éves lány saras kezekkel, de a legőszintébb lelkesedéssel végezte dolgát. Mondta, hogy normál esetben dolgozik a szálláson egy szakács is, de ő sincs most itt, így neki kell főznie. Lassan készült az étel, de olyan odafigyeléssel, hogy a legjobbakat talán itt ettem. Amikor az elmúlt egy hónap legfinomabb pizzájának elfogyasztása után törölgettem a számat, közölte, hogy először készített pizzát életében, és reméli, hogy ízlett. Minden fogásról kikérte a véleményemet, de csak a legjobb jelzőket tudtam sorolni, nem udvariasságból, hanem mert tényleg nagyon eltalált valamit. Kiderült, hogy a titok a jakvajban volt! Nem csak a pizzához, hanem a krumplipüréhez is hozzácsapott egy kicsit, és attól lett annyira finom.
Délután elindultam felfedezni a falut. Namche Bazar mögött ez a második legnagyobb település. Gőzerővel folytak az építkezések. Még egy kis bolt is van itt, a kérdezés pillanatában kitalált árazással. Vettem pár csokit, mert azokat normál árban kínálták. Aztán megláttam egy ronggyal letakart kör alakú tárgyat a mérleg mellett. Kértem, hogy rántsuk le a jaksajtról a leplet, elviszem mindet, de sajnos elég magas kilónkénti árat kért volna érte az eladó hölgy, és alkudni nem lehetett vele, így kénytelen voltam a csokikkal beérni.
Kisétáltam az Ama Dablam alaptábor felé vezető út elágazójáig, hogy csekkoljam másnapi útvonalamat, majd az újonnan emelt buddhista építményeket vettem sorra. Rengeteg a faluban a sztúpa, az imazászlók, kolostorok is vannak, és mindenféle fura szentélyek. A földeken itt is krumplival dolgoztak épp az idősebbek, a fiatalság meg röplabdázott.
Amikor visszaértem a szállásra, nagy örömömre az udvaron jakok parkoltak. Őket figyeltem, amikor hirtelen mindegyik állat izgatottan a kapu irányába fordította tekintetét. Nem értettem miért, de aztán egy perc múlva hazaérkezett a ház ura, hátán jókora kosárnyi zölddel. Biztos azt szagolták ki. Az öreg igazságosan elosztotta a nyárról félrerakott szénát a négy állat között. Minél idősebb a családban valaki, annál nagyobb felelősséggel járó feladatot végez. Ő vitte az áruszállítás bizniszt, rendszerint Namche Bazarból hordanak fel ide javakat az állatokkal.
Vacsora közben sokat beszélgettem az öreggel. Kiderült, hogy sokszoros Everest mászó (oxigénnel), és mászna a mai napig is, de belátta, hogy veszélyes sport, és a család iránti felelősség előrébb való. Aztán megmutattam neki is a jakos képeimet, az állatokról beszéltünk. A nap végén azért terelik őket haza és kötik ki az udvaron, mert sajnos akiket nem fognak be éjszakára, azok közül sokat elvisz a hóleopárd mostanában, akik főleg a kis borjakra vagy a nőstényekre támadnak. Viszont a leopárd az emberek közé nem merészkedik, a falvakat messziről elkerüli, így a jakok védve vannak. Miközben az útitervemet ecseteltem, a falakból szöszmötölést hallottam. Nevetve mondta az öreg, hogy valahol a plafon és az első emelet padlója között patkányok rágnak és szaladgálnak.
Másnap reggel, az ébredés utáni első mozzanatom egy optimista függönyelhúzás volt, de ahogy kinéztem az ablakon, tudtam, lemondhatok a napi tervemről. A hegyekben a tervek épp úgy borulnak, ahogyan az égbolt. Már reggel 6:30-kor átláthatatlan szürkeség állt be, az ablakom alatt kikötött jakokat pedig 20 centi vastagon fedte be a hó. Az Ama Dablam alaptábor felkeresését így elhalasztottam, hisz minek mentem volna oda, amikor a hegyből semmit nem lehetett látni. De nem akartam kukába dobni a napot, ezért elhatároztam, hogy átsétálok következő tervezett állomásomra, Chukhungba. Úgy logikáztam, hogy így legalább felhasználom a napot arra, hogy A-ból B-be eljussak, ráadásul a hó miatt ezúttal más hangulatban tehetem meg a jól ismert távot.
A reggeli közben a háziaknak mondtam, hogy vissza fogok jönni hozzájuk, amint bejártam a Chukhung körüli részeket, és majd utólag bepótlom az alaptábort. Mindössze 5000 NPR-t kellett fizetnem a sok kajáért, a szobáért, és minden elektronikai eszközöm akkumulátoránk teljes feltöltéséért. Korrekt árakkal dolgozó, vendégközpontú, tradicionális életvitelt folytató serpa családot ismerhettem meg bennük, bárcsak minden hely ilyen lenne.
A falu egy teljesen más képét mutatta, mint az előző nap délutánján. Mindent vastagon hó borított, és nyomott volt az idő. Mivel a jakok ilyen körülmények között képtelenek voltak legelni, illetve a tél végére eleve nagyon legyengültek, ezért egész napos teljes mozdulatlansággal próbáltak energiát spórolni. Csak ültek vagy álltak egy helyben, mint egy tárgy. Egy zordabb tél alatt akár száz kilót is veszíthet súlyából egy ilyen jószág, amit a nyár során igyekszik visszapótolni és túlkompenzálni, hogy a következő kemény telet is túlélhesse. Nehéz élet ez.
Shomare falun áthaladva egy másik arcát fotózhattam a környéknek, mint két hete. De nem csak a táj képe változott. A faluban semmi élet nem volt, a szállások ajtaját lakat zárta. Egy-két lefelé haladó turistával futottam össze a fő csapáson, ahol normál esetben március végén tömegek hömpölyögnek.
Bő 3 óra alatt voltam Dingbochében úgy, hogy nem siettem. Betértem a már ismert Serpa Land szállásra kajálni, pihenni, de a lényeg az lett volna, hogy a jelszó ismeretének birtokában netezhessek. A tulaj persze idő közben megváltoztatta azt, nehogy szabadon és ingyen áramolhasson az információ. A kaja is drága volt, aztán kértem volna egy tekercs WC papírt, aminek a hasraütésre bemondott ára kb. 1000 forintnak megfelelő rúpia volt. Mondtam elmentek ti a francba, majd elmentem a francba. Ekkora különbség van szállás és szállás között. Ezek itt azt a kategóriát képviselték, akik egész nap csak döglenek a saját szemétdombjukon, érintőképernyőre tapadva butulnak bele a végtelenségbe, két számot sem tudnak összeadni, és ömlik hozzájuk a pénz csak azért, mert itt vannak a hegyek.
A pénz kapcsán megnyugtató annak kétélűsége. A még több pénz azt jelenti, hogy az ember még olyanabb lesz, mint amilyen. Ritka az, hogy valaki az anyagi jólét hatására változtatásra, fejlődésre szánja rá magát. Vagyis, a sok pénz kizárólag a meglévő megszokásokat fogja tovább erősíteni, mert azok csúcsra járatása előtt már nem lesz akadály. A pénz hatására az ember ugyanazt fogja csinálni, mint előtte, csak nagyobb volumenben. A dagadt még többet fog zabálni, a lusta még jobban elkényelmesedik, a függő még függőbb lesz, az ostoba még ostobább lesz. Ezért nem kell sajnálni senkitől sem a pénzt, mert nem megfelelő kezekben minél több van belőle, annál gyorsabb ütemben teszi tönkre magát vele az ember.
Chukhung felé haladva a köd pár méterrel felettem terült el, olyan érzésem volt, hogy egy szűk sávban sétálok. Erős szél volt, és a hó is szállingózott. Nem volt tehát optimális a kaland, de a nagy táskával a hátamon úgy haladtam felfelé, mint az atom. A táv felétől, mivel a fejemben elkezdtek kavarogni a gondolatok, beraktam a fülest. Jó dolog a zenehallgatás, főleg ha az elme túlságosan kezdené átvenni az irányítást. Szenzációs volt a dallamoktól felpezsdülve sétálni. Hideg, ócska időben, azt sem tudva, hogy lesz-e Chukhungban élet, egész egyszerűen csak mentem bele előre a homályos semmibe.
Megérkeztem, de igazából nem is volt fontos a megérkezés, tudtam volna még menni napokig. A Khangri Resort volt nyitva egyedül, ahol Joaoék is megszálltak múltkor. Az entrópia elleni küzdelmet a masszázslabdámmal kezdtem meg, majd a földön fetrengve, a hátam kiropogtatása közben azon gondolkoztam, vajon minek van 4730 méter magasan az ablakokon szúnyogháló.
Eldöntöttem, hogy veszek netet, mert a várható időjárás ismerete nélkül nehéz volt tervezni. Mivel legutóbb az 1Gb-os csomaggal átvertek, most befektettem egy tízesbe, és újfent alaposan kikérdeztem a tulajt a limitációkról. Ez egy hónapig működni fog minden településen, kaptam a megnyugtató választ. Azonnal csekkoltam az időjárást, ami legnagyobb örömömre a következő napokra teljesen, vagy túlnyomórészt napos időt prognosztizált.
Volt a szálláson egy cseh csapat. A kaja rendelés leadásakor, ahogy hosszasan soroltam a fogásokat, megkérdezte a kiszolgáló, hogy hány személyre lesz ez? Mondtam, csak nekem. A csehek elkezdtek röhögni, és valahogy azonnal létrejött köztünk a kelet-európai összhang. De legyen az lengyel, bolgár, vagy más keleti blokkos országból érkező, az első szavak váltása után érezni azt, hogy közös történelmi és kulturális háttérből valók vagyunk, egy nyelvet beszélünk. Egy olyan közvetlen kapcsolatnak élem meg ezt, ami a világ bármely más részéről származókkal nem tud kialakulni.
Előszedtem a papír térképemet, és a dög melegre felfűtött kályha mellett beszámolót tartottam nekik a már igen hosszú bejárt túraútvonalamról. Ők a Kongma La hágót tervezték, és jó érzés volt hasznos tanácsokat adni. Próbáltam őket lebeszélni a roppant korai indulásról. Volt a csapatukban egy hölgy is, akit a Khumbu gleccseren való áthaladással kapcsolatban kellett nyugtatgatni. Cserébe megmutatta nekem a fagyási sérüléseit, csak neki nem a kezén, hanem a lábujjain voltak durva fagydaganatok.
Mivel én nem követtem a híreket, tájékoztattak a vírushelyzetről, hogy Nepálba nem engednek be senkit, és hogy az összes nemzeti parkot bezárták. Megállapítottuk, hogy itt a legjobb a hegyekben, mert elszigetelt, alig vannak emberek, nemzeti park lévén kívülről bejönni nem tud senki, és még a szórakozásunk is biztosítva van a hegyek révén. Egyetlen problémánk a repetíció volt, vagyis hogy már minden utat bejártunk, de feldobtam ötletnek, hogy a három hágót meg lehetne csinálni fordított irányból is. Aztán meg csukott szemmel.
Másnap reggel mutatta a legalacsonyabb hőmérsékletet a Meteoblue. -18°C-ot jelzett. Tényleg hideg volt, de a nap sütött már reggel hétkor, amikor útnak indultam életem második legmagasabb pontja felé, a Chukhung Ri csúcsra. Kristálytiszta időben trappoltam felfelé a nem túl magas hóban. Nem volt légszomjam. A semmilyen technikai kihívást nem tartogató domboldalban elég hamar felértem a mellékcsúcs és a főcsúcs közötti hágóra. Kinyílt a táj észak felé, a Pumori és a Nuptse gleccser irányába. Három csúcsból áll ez a bucka a Lhotse fal tövében. Van egy mellékcsúcs, oda viszik az elfáradni nem akaró helyi gájdok az ügyfeleiket azt hazudván, hogy az a főcsúcs. Van a főcsúcs, ahová egy fokkal nehezebb útszakasz visz fel. Kitettebb részeken, mozgó sziklákon kellett felmászni oda, ami vitt egy kis hegymászás jelleget a napba. Illetve van egy 5800 méter feletti, még főbb csúcs, de az már nem a strandpapucsos kategória.
Kicsit több, mint 3 óra alatt tettem meg a 820 méter szintemelkedést. Kijelenthető, hogy életem eddigi legjobb panorámájában részesülhettem az 5550 méteres magasságból. Két órát töltöttem el odafönt, mert nem bírtam betelni a látvánnyal. Aki feljön ide, az alábbi csúcsokból szemezgethet kedvére: Nuptse, Lhotse, Shartse, Cho Polu, Island Peak, Makalu, Baruntse, Ama Dablam, Thamserku, Karyolung, Numbur, Kongde, Taboche, Cholatse, Melungtse, Cho Oyu, Gyachung Kang, Pumo Ri. Valamint bámulhatja a hegyek oldalából meginduló gleccsereket. Millió képet és videót készítettem.
Hatalmas teret lehetett belátni, és ezúttal az időjárás is rám mosolygott. Az Imja Khola folyó völgye mentén nyíl egyenes a kilátás Namche Bazarig. Tíz centi hosszúságúnak tűntek a bejárt falvak közötti útszakaszok. Innen látszott csak igazán, hogy az egész túra alatt az óriási hegyek lábujjain mozgolódtam ide-oda. Remek kilátás nyílt kedvenc befagyott tavamra is, és a Kongma La hágóra is, de a showt egyértelműen a Nuptse-Lhotse masszívum irgalmatlan fala vitte el. Pusztán a méreténél fogva megbabonázott. Karnyújtásnyira volt tőlem, de a teteje 3000 méterrel volt magasabban, mint én. Szavak nincsenek rá, és nem azért, mert egy falról nehéz bármit is írni.
Nem akartam elengedni a helyet, de a mellékcsúcsra is akartam időt hagyni, és már éhes is voltam, szóval két óra szájtátást követően elindultam lefelé. Felfelé még hó fedte a hegy oldalát, de lefelé egy csepp sem volt rajta, ráadásul nedves sem volt. A déli fekvésű hegyoldalakról a perzselő napsütés hatására azonnal eltűnik a hó, vizes átmenet nélkül. A két csúcs közé leérve találkoztam egy pakisztáni sráccal. Nagy rejtély volt ő, mert sem előtte, sem utána nem láttam őt, sem a szálláson, sem máshol. Megdicsértem hazája hegyeit, illetve melegen ajánlottam neki a főcsúcs meglátogatását. A mellékcsúcsra is megérte kitérni, onnan is jó volt a műsor. Főleg a Nuptse gleccser irányába adott pluszt, illetve a Chukhung Ri-re is jó a kilátás, a nagy fallal mögötte. Alig bírtam elengedni a helyet, olyan jól éreztem magam egész nap, csendben a kövek között.
Lassan lebattyogtam a helyenként púderfinom porban. Egy kiadós ebéd után a lemenő nap fényével melengettem magam hosszasan. Vacsora közben kiderült, hogy ettől a naptól kezdve a vírus miatt mindenki számára ingyenes az internet hozzáférés. Dühöngtem, mert előző nap vettem meg drágán a szolgáltatást, vagyis másodszor is pórul jártam a nettel. Ilyen az én szerencsém. A nap hozadéka, hogy felfedeztem a hash brown-t, ami így angol nevén nem mondott elsőre semmit, de amikor megláttam, hogy ez bizony macok, vagyis krumpli alapú massza kisütve, azonnal megszerettem, és ettől kezdve rendszeresen fogyasztottam.
Megint aludtam vagy tíz órát. Soha még nem aludtam olyan jókat, mint itt a hegyek között. A hálózsákomban a leghidegebb napok sem jelentettetek problémát. Élveztem annak előnyeit, ahogy a hegyekben való létezés beállította a helyes cirkadián ritmust. Mivel sötétedés után semmit sem lehet itt csinálni, legkésőbb kilenc órakor alvás van, illetve a korai ébredés is biztosított, mert az az optimális idő a túrázás megkezdéséhez. Magyarán a hegyekben az ember biológiai órája a nappalok és éjszakák természetes váltakozásához igazodik, ami kulcsfontosságú a megfelelő pihenéshez és egészségben maradáshoz.
Pár hete határoztam el, hogy egyedül is kilátogatok majd az Imja tóhoz. Ez most érkezett el. Hosszú napra terveztem, ezért kivételesen reggeliztem, betoltam egy jakvajas csapatit sajtos omlettel. Ismét szép idő volt, senki nem járta az utakat, lassan haladtam, élveztem a túrát. Már lentről is meg tudtam állapítani, hogy melyik csúcs a Chukhung Ri. Nem volt már hó, a földön és a köveken lehetett sétálni, kellemesen. Odaértem a nagy térhez, nyugodtan bandukoltam benne.
Hogy miért húz a szívem ennyire ebbe az irányába, arra talán van magyarázat. Van a térben egy nagy szikla (épp az újonnan épített kiülő mellett, tehát könnyű megtalálni), ami igen fontos szakrális jelentéssel bír. A nyolcadik században jövendölte meg Guru Rinpocse, hogy a távoli jövőben, amikor háború és káosz lesz a világban, a jó embereknek a rejtett szent völgyekben (beyul) kell majd menedéket lelniük. 108 ilyen völgy van, és konkrétan ez a nagy kő a kulcs az egyik, a Khenpalung völgy kapujához. Csak a tiszta szívű emberek képesek a kapu kinyitására és megtalálni ezeket a rejtett völgyeket.
A beyul a földhözragadt értelmében is szent völgyet jelent, az egész Khumbu régió is annak minősül. A tibeti buddhizmust követő serpa közösségek telepedtek le ezekben a völgyekben, akik a természettel összhangban, a nem ártásra törekedve élték életüket. Ennek megfelelően az állatok vadászata, leölése sem volt ismert. Épp ezért nem ijednek meg errefelé az állatok az embertől, még a madarak sem röppennek el, hisz évszázadokig nem volt ellenségeskedés. Ez az az attitűd, ami az idősebbeknél, például a pangbochei családnál is, a mai napig látható és érezhető, de sajnos a többség már a rejtett völgyektől távol él.
Az Amphu Laptsa felé mutató jelzőtáblát megigazítottam, mert rossz irányba mutatott, majd kitértem annak irányába. Volt egy rozoga híd, amin nem mertem átkelni, aztán felmásztam a morénán a tó elejéhez. Láthattam a nemrég épített szabályozó gátat, valamint egy tájidegen markolót és egy betonkeverőt. Az a markoló hogyan kerülhetett ide? Gondolom elemeire bontva hordták fel helikopterrel. Visszatértem a normál útra, és hamarosan a nagy fallal szembe haladhattam a finomszemcsés porban. Talán ez a kedvenc részem az egész Everest régióban. Jó érzés volt a kietlen térben rúgni a port.
Az Island Peak alaptáborban volt pár álló sátor, meg sok szétdobált szemét, de ember nuku. Királyfoglyok kaparásztak ki a földből valamit. Ők is szeretik ezt a helyet, pedig nincs túl sok élet itt. Haladtam tovább egyenesen, mert az út magától emelkedett a tavat határoló sánc szintjére. Amikor felértem oda, a tó másik végénél, a gleccser letörésénél jártam. Kitárult a látvány a tóra. Hatalmas volt! Egyértelműen megállapíthattam, hogy négy és fél éve sokkal előrébb volt a gleccser vége, több száz méter olvadt le azóta belőle. A tomboló szél a sánc oldaláról fújta a port rendesen. Nem javaslom a peremre való kiállást, mert laza, porózus kőzet alkotja, ami percről percre erodálódik. Akár egy erősebb széllökés hatására is le tudnak omlani belőle darabok.
Mentem tovább egyenesen, elhaladtam az Island Peakre felvezető út mellett, és már a tavat is elhagytam. Odaértem valami letöréshez, ahol elhatároztam, hogy tovább nem megyek, amúgy is zsákutca, hisz az út végén a kínai határt jelentő böhöm fal van csupán. A gleccserek felől is folyamatosan kőomlásokat hallottam. Csodálkoztam rajta, hogy ha ilyen tempóban erodálódik a környezet, akkor hogy van még itt egyáltalán bármi is egyben, és miért nem egy teljesen lapos síkság a Himalája. A szél, a fagyaprózódás, és a gleccserek munkája által gyakorlatilag minden másodpercben pusztul.
Mivel közel s távol nem volt emberi lény, elhatároztam, hogy már csak a buli kedvéért is, felmegyek az Island Peakre. Persze nem a tetejére, hisz ahhoz komolyabb felszerelés kellene, illetve vezető sem ártana, illetve nem toronyiránt, és főleg nem délben kellene nekiindulni, illetve engedélyköteles is. De a tóra való jobb rálátás reményében, kalandvágytól feltüzelve nekivágtam a partnak. Jó tempóban kaptattam. Úgy számoltam, hogy előbb-utóbb majd rálelek a hivatalos útra.
Felettébb élveztem ezt az illegális(?) mászást, bár nem tudtam a szabályt, hogy a csúcs elérése az engedélyköteles, vagy a hegy oldalára való fellépés már az. De nem is érdekelt. Belegondoltam, hogy mekkora piszok mázlim van. Vajon hány embernek adatik meg az életében az, hogy a kedvenc környékén, a kedvenc tevékenységét űzhesse teljesen egyedül és háborítatlanul, egy normál esetben turistákkal teli helyen. Az összes hegy, az összes kő, a tó, a bozótok, a madarak, a komplett élmény az enyém volt, és nem tudta azt elrontani senki és semmi. Még az orkánerejűvé fokozódó szél sem, mert a szél is a tökéletes kép része volt.
Körülbelül 5400 méteren futottam bele a kitaposásba, ahonnan nem mentem feljebb. Ott ücsörögtem egyedül, az Island Peak oldalában, és igazán jól éreztem magam. A magasból láthattam a szép tavat és körbe a hegyeket, gleccsereket. Egyszeri és megismételhetetlen pillanat volt. A legmeghatározóbb élmények sosem az élet nagynak mondott dolgaihoz köthetők, hanem apróságokból alakulnak ki, amikből jellemzően mindössze egy kép, egy íz vagy egy illat marad meg, de az örökre. Készítettem pár felvételt, hogy az emlékeket újra fel tudjam majd eleveníteni, de a botrány erős szélben a kesztyű levétele miatt azonnal fagyni kezdett a kezem.
Lesétáltam a hegyről, és elindultam visszafelé. A szembeszél fújta a port az arcomba. A napszemüveg plusz símaszk kombináció is működött, mert akkora szél volt, hogy rögtön kifújta a párát a szemüveg mögül. Visszaértem az alaptáborhoz, és még utoljára felmentem a sáncra megnézni a tavat és elbúcsúzni tőle. Utána olyan lassan battyogtam visszafelé, amennyire csak tudtam, mert nem akartam visszaérni a faluba. A szél sem szegte kedvemet, maximálisan élveztem az egészet, csak az enyém volt az Univerzum ezen része. A nagy térben nem is tudom, hogy mi történt, annyira átadtam magam a bandukolásnak. A nap lezárásaként Chukhung határában kiültem egy kőre, és csak néztem ki a fejemből. Ez egy jobbik napja volt az életemnek.
Emlékezetes képkockák:
