Csak kő, hó és jég

Még fel sem dolgoztam a Kongma La hágón való átkelést, naponta záporoztak az újabb élmények. Ismét fenn ücsöröghettem életem legmagasabb csúcsán, és láthattam az Everest alaptábort. Az eltévelyedett társakra is ráleltem, akikkel ha már ennyire benne voltunk, együtt belevágtunk második hágónk leküzdésébe is.

Lobuchében aludtam rosszul először. Fázni nem fáztam, de folyton arra ébredtem fel, hogy levegőt kellett vennem. Talán egyetlen hosszabb alvó periódusom volt. Ez valahol természetes, hiszen a falu ötezer méteren van, és először aludtam ilyen magasságban a túrám során. 7:30-kor indultam útnak a fő csapáson az Everest alaptábor túra végpontjához. Sajnos elég sok pampalini kalapos közlekedett itt fel-le Lobuche és Gorak Shep között. Az alapvetően lassú haladás két ponton vált még lassabbá. Félúton van egy pici hágó, amit ki kellett küzdeni, illetve utána, ahol a Changri gleccserek oldalról belenyomulnak a Khumbu gleccserbe. Ez utóbbi a szokásos sziklás káosz.

Gorak Shep település, a Kala Patthar dombocska, és a Pumori hegy
Gorak Shep település, a Kala Patthar dombocska, és a Pumori hegy

Két óra alatt felértem Gorak Shepbe, ahol ismét a Buddha Lodgeba mentem. Felismertem a helyet, az étkezőt és az alvós részeket is. Kaptam jó szobát, ahol gyorsan csak ledobtam a cuccaimat. Reggelire bevertem egy szenzációs csirkelevest, plusz nagy adag sajtos tojásos sült riszt. Óriási a drágaság idefenn, főleg ha innivalót is vásárol az ember. Ez a kaja kb. négyezer forint volt, de ez benne van a pakliban, el kell fogadni. Akit ez zavar, az próbálja az árakat a balatoni árszínvonalhoz hasonlítani. Ez a taktika nekem mindig beválik, sőt, amikor mélyebben belegondolok a differenciákba, rendelek még ki desszertet is.

Bizsergett a talpam, mehetnékem volt, izgatott voltam. Láttam, hogy a sokaság az alaptábor felé megy, így én a Kala Patthar felé indultam először. Csúcsszuper nosztalgikus kaptatás vette kezdetét, tökéletes időjárás mellett. Egyetlen napot töltöttem itt anno, de úgy belém ivódtak a képek, hogy minden szakasz ismerős volt. Szemben a Pumori, ami felé haladva a mászó nagyon kicsinek érzi magát. Mögöttem a kilátás az Everest-Nuptse oldalra, amivel létezhetetlen betelni. A kettő között meg a Khumbu gleccser túr lefelé.

Fel a Kala Patthar csúcsra, szemben a Pumori
Fel a Kala Patthar csúcsra, szemben a Pumori

Egy óra és negyven perc alatt értem fel a csúcsra. Négy és fél éve ez 1:20-volt, de jobban hangzik, ha ezt a különbséget inkább a növekvő bölcsességem számlájára írom és nem a fittségem leromlására. Nem volt senki odafent, csak a szél. De az akkora volt, hogy majdnem elfújt engem. Épp ezért most nem ültem ki a tűhegyes csúcsra, hanem alatta pár kővel, egy szélárnyékosabb helyen feküdtem ki, és adtam át magam a műélvezetnek. Akkor sorra is venném, mi volt a műsorszám. Hogy lázadjak, csak azért is az óramutató járásával ellentétes irányban haladok: Pumori, Chumbu, Nirekha, Lobuche, Cholatse, Taboche, Thamserku, Kangtega, Kyashar, Ama Dablam, Nuptse, Lhotse, Everest, Changtse, Khumbutse, Lingtren. És akkor még szűkszavú voltam, mert csak a hatezer feletti csúcsokat listáztam. De a fellépők közül a főszereplők egyértelműen az Everest-Nuptse páros. Ez az a kép, amihez ragad a tekintet, és ami örökre az emlékekbe rögzül.

Udari, a jak bika is feljutott a Kala Pattharra
Udari, a jak bika is feljutott a Kala Pattharra

Majd' két órát henyéltem odafenn, az 5643 méteres csúcson, maximálisan komfortosan. Az a fura időkapu ezúttal is megnyílt, és arra a kijelentésemre gondoltam, amikor legutóbb azon keseregtem itt, hogy "soha az életemben nem fogok többé ilyen élményben részesülni". Lám, sosem lehet tudni, hisz újra itt voltam, és az élmény sem lett rosszabb.

Ücsörögtem ott, bámészkodtam, videózgattam, és felfigyeltem rá, hogy a távolban két hangya igyekszik fel a csúcsra. Érdekes, hogy az embereket pusztán a mozgásuk alapján fel lehet ismerni, anélkül, hogy látnánk az arcukat, vagy hogy felismernénk a ruházatukat. Joao és Alison közeledett, akiknek nagyon megörültem. A szélerősségről annyit, hogy fentről tényleg csak azt láttam, hogy a csajt konkrétan elfújja a szél. Felértek, naná hogy egyből a Kongma La hágóról faggattam őket. Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy ők is megcsinálták, ugyanazon a napon, csak ők sokkal korábban indultak neki, és mivel eleve magasabbról kezdték, ezért nem találkoztunk. Kezdett összeállni a kép, ezek szerint az ő nyomaikban haladtam a hóban. Hasonló nehézségekről számoltak be mint én, a végső gleccserkeresztezés már nekik is kicsit sok volt a jóból.

A Mount Everest a Kala Patthar csúcsról
A Mount Everest a Kala Patthar csúcsról

Elindultunk együtt lefelé a csúcsról. Közös tervet készítettünk a Cho La hágó átszelésére, a friss időjárás előrejelzések tükrében. Utólag leírnom is kínos azt, hogy úgy terveztük, hogy már a következő nap letudjuk a hágót. Ők az innen kicsit lejjebb lévő, tudományos kutatási célokkal létrehozott Pyramid épületben szálltak meg, és mentek is oda vissza, tehát kihagyták az alaptábort. Nekem viszont volt még hátra a napból, így az elköszönés után egyből elkanyarodtam az Everest Base Camp felé.

A falu mellett egy nagy kiterjedésű sík terület van. Az aprószemcsés por ami fedi, azt sejteti, hogy ez egy időszakos tó feneke lehet. Ritka erre az ilyen finom poros felület, és jó rajta sétálni. Van itt ivóvízvételi lehetőség is, a slagok végébe bedugott fadarabot kivéve, azokból szerencsés esetben víz csordogál ki. Itt vettem észre egy kaukázusi pirókot, feltéve, hogy jól sikerült beazonosítanom a piros-rózsaszín kismadarat. Egy magot vitt a csőrében, szóval az állatok ebben a teljesen vegetáció nélküli világban is találnak maguknak eledelt.

Kaukázusi pirók, először láttam életemben
Kaukázusi pirók, először láttam életemben

Nem valami hálás a terep az alaptáborig. A Khumbu gleccser oldalában kell azzal párhuzamosan haladni a sziklarengetegben. Sok kis tavacska alakult ki benne, ezért remek keresztmetszeti ábrákat lehetett megfigyelni a köves poros jégrétegről, egészen közelről. Az alaptábor vonalához értem, és mivel már késő délután volt, úgy döntöttem, hogy nekem ennyi elég lesz, ezúttal nem megyek le a sátrakig. Kiültem egy kőre, teázgattam, és távolról néztem a gleccserre telepített sátrakat, mögöttük a hatalmas kiterjedésű fehér jégeséssel. Ha a tavaszi szezonra nem vonták volna vissza az összes csúcsmászó engedélyt, biztosan sokkal több sátor állt volna itt, és sürgés-forgás is lett volna. Már lement a Nap, amikor visszaértem a vízvételi ponthoz, ahonnét vételeztem is egy flakonnyival, legalább a folyadék így ingyen volt.

Az Everest alaptábor és a Khumbu jégesés
Az Everest alaptábor és a Khumbu jégesés

A csirkeleves és a sajtos omlett voltak a szálláson a legjobbak. Nem kell túlzásba esni a rendelés leadásánál, mert bőséges adag kajákat készítenek a jó kedélyű, konyhában hangosan dalolászó szakácsok. Viszont az almás pite bajnokságom fájdalmasan rég nem vonultatott fel éremesélyes versenyzőt. A vacsora fogyasztása közben azon gondolkodtam, hogy vajon tartom-e még eredeti koncepciómat, azokat a felfogásbeli fogadalmakat, amikkel útnak indultam. A cselekedeteim irányvektora még mindig a kitűzött cél felé mutat-e, vagy már elzúg mellettük? Talán egy picit túl lettek húzva az utóbbi napok, de visszagondolva sem tudtam volna másként cselekedni. Mert vagy az út volt eleve nehéz, vagy logisztikailag nem volt más választás, sőt, az újdonsült társaimhoz is igazodnom kellett olykor. Ezen felül az időjárás is keretek közé szorított a döntéseim meghozatalakor. Éreztem, hogy a következő napon a Cho La hágó legyűrésével innen Gorak Shepből indulva jócskán átesnék a ló túloldalára.

Ezen az éjszakán aludtam a legmagasabban, de csak néha ébredtem fel az oxigén hiánya miatt. Korán keltem, de mindhiába, mert a stáb még aludt, vagy éppen ébredezett, és nem foglalkoztak velem. A reggeliről is lemondtam, csak fizetni akartam és menni, de igen nehezen ébredt fel az ürge. Elvesztegettem fél órát. Félálomban összeadta számológéppel a fogyasztásomat. Végül 5300 NPR-t, vagyis kb. 14.000 forintot fizettem mindennel együtt. Ebbe benne foglaltatott két bőséges, teljes értékű étkezés, levessel, főétellel és desszerttel, valamint sok tea, és a szállás díja. Ez az egyik legkiesőbb, legdrágább hely a régióban. Ha valaki kalkulálgat, akkor így érdemes számolni.

A Lobuche folyó völgye
A Lobuche folyó völgye

7:30-kor indultam, de már az első métereknél éreztem, hogy gyenge vagyok. Úgy kellett egyenként összeszedegetni az oxigént magam körül. A levegőnek itt is 21%-a az oxigén és 78%-a nitrogén, mint bárhol máshol a földi atmoszférában, csak épp a kisebb légnyomás miatt a levegő sűrűsége ritkább, ezáltal jut összességében kevesebb oxigénhez a szervezet. Ebben a magasságban körülbelül a tengerszinti oxigénmennyiség fele jut egy-egy belégzésre. Hiába jártam túrám során kétszer is 5500 felett, és aludtam 5000 felett, a megfelelő akklimatizációhoz ennél több időre van szükség.

El is engedtem a hágó e napi teljesítését. Úgy gondoltam, hogy Joaoék biztosan megcsinálják még ma nélkülem, hisz ők valamivel lentebbről vágtak neki. Dzonglha falu elérésére redukáltam napi célomat, ami a hágó előtti utolsó település. Battyogtam visszafelé a pusztulatban. Lobuche után másfél kilométerre van az az elágazás, ahol le kell térni a fősodorról. Az Everest Memorial emlékhellyel szemközti oldalon kötöttem ki, ahonnét remekül meg lehetett figyelni, hogyan ér véget egy gleccser. A hegyen életüket vesztett mászók emlékeit őrző kőhalmokat a Khumbu gleccser leomlásánál építették fel. Hirtelen nagy tér nyílt meg, remek kilátás tárult Pheriche irányába. De a szememet legjobban mégis egy kis apróság, egy zöldes, kissé mohás kődarab fogta meg. Zöld színt olyan régen láttam a természetben, hogy valósággal fura volt a szememnek, kifejezetten intenzív színélménynek éltem meg.

A Taboche és a Cholatse hegyek Dzonglha felé haladva
A Taboche és a Cholatse hegyek Dzonglha felé haladva

Dzonglha irányába kanyarodva a Taboche és a Cholatse hegyek szinte az arcomba ugrottak. Köztük és a túraút között van egy nagy tó, de az is be volt fagyva sajnos. Az út innentől kezdve átváltott borzasztóba. Néhol mély hóban, néhol mély sárban kellett lépkedni a vékony ösvényeken, már amikor egyáltalán látszott az ösvény. Jött szembe két fiatal, érdeklődtem tőlük a hágót illetően. Azt mondták, hogy megpróbálták, de lehetetlen volt az átkelés. Látván a körülményeket, nem is csodálkoztam ezen. A gyötrelmes terep mentálisan taccsra tett. Volt, hogy egy kövön ücsörögve átkozódtam magamban. Dzonglhába már totál elfogyva értem fel. Nem is értettem, hogyan gondolhattam, hogy még ezen a napon a hágót is leküzdöm.

A legelső szálláshelyen lecuccoltam, de semmi élet nem volt ott. Ezért elkezdtem sétálgatni a faluban. Elsőnek megnéztem a hágó felé vezető utat, információt gyűjtöttem. Próbáltam a távoli hegycsúcsokból és a kitaposásokból saccolni, hogy merre kell majd haladnom. Majd tovább botorkáltam a faluban, és megláttam, hogy a napra kiteregetett mindenféle száradó ruhadarabok mellett ott napozik Joao, Alison meg odabent hűsöl. Ismét megörültem nekik. Elmondták, hogy ők is kikészültek, ők sem voltak képesek Dzonglhánál tovább menni. Ez számomra egy remek megerősítés volt az etap objektív nehézségéről, ezek szerint nem én voltam a szűk keresztmetszet.

Joaoék összeszedtek egy kisebb csapatot a hágóra, csatlakoztam én is hozzájuk. A korai indulással is egyetértettem, mert tudtuk, hogy a nap második felében csúnyán el fog romlani az idő. Épp ezért is akartuk eredetileg e napon letudni a feladatot. Be is állítottam az ébresztőmet úgy, hogy reggel hatkor már indulásra készen álljak, bár tudtam, az indulásom időpontja a személyzeten is múlik.

Az Ama Dablam naplementekor Dzonglhából nézve
Az Ama Dablam naplementekor Dzonglhából nézve

Visszatértem saját szállásomra, a Zongla Inn and Restaurant-ba, ami a legszélsőségesebb hely volt talán az összes közül. Itt ettem a legrosszabb és a legjobb főételemet is. A legrosszabb a puszta kifőtt csőtészta volt, amire valami borzalmas piros levet folyatott rá, amit nem mernék paradicsomnak nevezni. A legjobb a tonhalas sült rizs volt, amiből két adagot is kikértem egymás után, pedig tele volt pakolva a tányér rendesen rizzsel.

Aztán egyszer tök rendesnek tűnt a személyzet, másszor meg átvertek, például a nettel. Régóta nem informálódtam már, írtam volna az otthoniaknak is, egy friss időjárás előrejelzés pedig kulcsfontosságú lett volna a következő napokra. Szóval elhatároztam, hogy veszek egy Everest Link kódot. Úgy működik itt a műholdas internet, hogy lehet választani az 1Gb (800 NPR), 10Gb (2000 NPR) és a 20Gb (3000 NPR) csomagok közül. A net egyedül a műholdas kapcsolattal rendelkező falvakban működik, a vendégházak környékén. Én legalább ötször kikérdeztem a gyereket az apró betűs részről, vagyis a rejtett limitációkról, de megnyugtatott, hogy a vásárolt 1Gb adatforgalmam működni fog, bármerre is járjak. Nos, mint később kiderült, az 1 gigás csomag kizárólag azon a helyen működik, ahol vásárolják azt. Ezzel bebuktam két almás pite árát, de nyilván úgy volt vele a gyerek, hogy úgysem megyek oda vissza megverni őt. További limitáció, hogy egy kód csak egyetlen MAC addressel működik, tehát egyetlen eszközzel, azzal, amellyel először aktiválták a kódot. Amúgy meglepően gyors a szolgáltatás. Aki netfüggő, az a legjobban úgy jár, ha a túrája kezdetén befektet a legtöbbet kínáló és egyben leggazdaságosabb csomagba.

Mivel egyedüli vendég voltam, azon gondolkoztam, hogy átmegyek Joaoékhoz dumálni. Ekkor azonban betoppant egy német srác, akivel végigbeszélgettük a nap hátralévő részét, egészen a lefekvésig. A kellemesen meleg kályha mellett ülve minden szóba került, ami ilyenkor szóba kerülhet. Szorongatta a dobozos sörét, aminek darabja 2500 forint volt, miközben arról beszélt, hogy a kedvenc országa Olaszország. Meg hogy szeret arab országokba utazni, mert amikor a helyiek megtudják hogy ő német, akkor azért mindig bezsebel pár baráti kacsintást. Én megmutattam a jakos képeimet, aminek mindenki nagyon örült, főleg a helyi erők. Akartam venni pár snickerst az útra, de mivel 800 forintért akartak adni egyetlen szeletet, elővettem az elmész te a bús picsába nézésemet, majd hirtelen finomítottak az összegen. A szobámba indulva mondtam a személyzetnek, hogy korán ébredek. Megnyugtattak, hogy ők is készen fognak állni.

A bámulatos Cholatse, kora reggel
A bámulatos Cholatse, kora reggel

Névnapom reggelén 5:30-kor ébredtem. Nem volt sötét. Összeszedtem magam, és teljes menetfelszerelésben, hangosan lépkedtem, meg a túrabotommal kopogni kezdtem a folyosón, hogy a személyzet is végre felébredjen. Eredetileg akartam reggelizni, de az csak úgy működött volna, hogy ha időben ébredtek volna, hogy ne kelljen órákat várnom se arra amíg bebootolnak, se a víz felforrására. Ha tudtam volna azt, hogy így szarnak bele, akkor előző este kifizettem volna mindent, és késleltetés nélkül indulhattam volna.

Az időjárás különös arcát mutatta ezen a napon. Teljesen felhős volt az ég, de kizárólag magas szintű felhők voltak, amik jóval a legmagasabb csúcsok felett terültek szét. Látvány szempontjából tökéletes volt, mivel a Nap nem tudott átsütni ezen felhőrétegen, annak direkt fénye nem vakított el. Szuper fényképeket lehetett készíteni. Homály volt, így a napszemüveget sem kellett előszedni, a havas szakaszokon sem. A szórt fény páratlanul szép panorámát eredményezett. Az egész nap képi világa olyan volt, mintha egy fekete-fehér filmet néztem volna.

A Cho La hágóra menet közben a fantasztikus keleti panoráma
A Cho La hágóra menet közben a fantasztikus keleti panoráma

Mivel csak 6:15-kor tudtam nekiindulni, azt hittem, hogy a társakat láttam a messze távolban magam előtt. Jó kedvvel, egyedül sétáltam a fennsík deszaturált díszletei között. Sem hideget, sem meleget nem éreztem. Egy óra múlva értem ahhoz a ponthoz, ahol a tényleges emelkedés megkezdődött. Itt utolértem a csoportot, de nem Joaoék voltak azok. Ezért kiültem egy kőre megszusszanni, és bevárni saját csapatomat, mert kizártnak tartottam, hogy ennyivel előttem indultak volna. Bámultam a színtelenséget, kortyoltam pár teát, megettem egy csokit, és hasonlóan mint a Kala Pattharon, felfigyeltem rá, hogy ketten igyekeznek felfelé. Társaim beértek engem, ők is kiültek mellém megpihenni.

Áradoztam nekik róla, hogy milyen gyönyörű a táj, és hogy micsoda szép névnapi ajándék ez nekem. Joao értetlenül nézett, majd megkérdezte, hogy mi az a névnap. El kellett magyaráznom, hogy hát van a naptár, és abban minden nap mellé nevek vannak írva, és hogy az én nevem épp erre a napra esik. A tekintetéből láttam azt, hogy ez vadiúj információ volt számára. Számomra meg az volt új, hogy nincs minden országban névnap, sőt, a legtöbb országban nincs névnap. Vagy ha van is, más formában, mint Magyarországon. A sok pihenőidő elég volt ahhoz, hogy az idegenek messze elhaladjanak és hogy a csapatunkhoz csatlakozott idősebb ausztrál pár is beérjen minket.

Mászás sziklán fel a Cho La gleccserhez
Mászás sziklán fel a Cho La gleccserhez

A Cho La gleccserhez való feljutáshoz egy elég meredek sziklás falat kellett kimászni. A túrabotot javasolt itt elrakni, mint minden mászás előtt, mert sokkal égetőbb szükség van a két szabad kézre, mint egy akadályozó botra. Ez 5300 méter körül volt, szuszogtam is rendesen. De legalább a szint haladt. Felértünk a vastagon hófödte részhez, de csak utólag tudtam meg, hogy ez az egész egy gleccser, az északi oldalán tele hasadékokkal. Azt tudtam, hogy szigorúan a bal oldalon kell haladni, de a miért nem volt tiszta, mert mindent hó fedett. Most már értem. Egy jókora hasadékot láttam csak, ami ijesztő volt, mert a csúszós út kifelé is dőlt ráadásul.

Séta a havas oldalban a Cho la hágó felé
Séta a havas oldalban a Cho la hágó felé

Felkészültebb társaim felpattintották cipőikre a hóláncot, és biztonsággal taposták előttem a havat. Az ő nyomaikba igyekeztem lépni, de néhol combközépig besüppedtem. Hálátlan terep volt, a leszúrt túrabot olykor teljesen eltűnt a mély hóban, pedig azzal tartottam volna ellen a kicsúszásnak. Hosszúnak éreztem ezt a havas részt, mert végig koncentrálást igényelt. Az 5420-on lévő hágó előtti utolsó métereken rögzített kötelek is ki voltak helyezve.

Udari a Cho La hágón
Udari a Cho La hágón

Jópár túrázó lézengett odafent. Talán ezen a napon volt a legnagyobb a tömeg. A túloldalról is sokan igyekeztek fel. Láttam 50-60 főt is. Bizonyára mindenki a rossz idő beállta előtt akarta letudni ezt a hágót. Három óra alatt értünk fel, ami gyors tempót jelent, holott lassúnak éreztem magam. Nekem legalább öt órának tűnt. Megkértem a társakat hogy csináljanak rólam egy képet, mert felettébb örültem ennek a hágónak is. A szokásos teázgatás és csokizgatás közben néztem a fekete-fehér panorámát, ami ezúttal nem a sok látható csúcs, hanem a táj szürreális hangulata miatt lett emlékezetes.

A túloldal vészesen meredeknek látszott, de ott végig drótkötelek voltak kiépítve, így nem aggódtam. Egyik kezemmel abba kapaszkodva, másikkal a túrabotommal ellentartva a gravitációnak ereszkedtem. Drót nélkül maradt volna a seggen csúszás. Villámgyorsan leértünk a kevésbé meredek részre. A lejtő után a cölöpöket kell követni, mert el lehet tévedni. Nem lefelé kell zúgni a völgyben, mert az máshová visz le. Előbb fel kell topogni egy kis dombocskára egyenesen, és csak azután, a Dragnag falu felé vezető lejtőn kell megindulni lefelé.

A Cho La hágó nyugatról nézve
A Cho La hágó nyugatról nézve

Ez a topogós rész, majd a leereszkedés Dragnagba tűnt a leghosszabbnak, mert itt már semmi különleges nem történt. A rengeteg ereszkedést a lábujjaim megint megérezték. Ennyi menés után már magától mozgott mindenem. A sziklákon ugrálva, a jégen haladva, a hetven literes zsákot meg sem éreztem a hátamon. Ekkorra már masszívan beszürkült a táj. Abban a pillanatban kezdett el szakadni a hó, ahogy beértem a faluba, ennél precízebben időzíteni nem lehetett. Mindössze hat órába telt ezen hágó leküzdése, de én sokkal hosszabbnak, a duplájának éltem meg. Út közben többször neveztem magamban életem egyik legjobb túrájának, és valóban, felejthetetlen hangulatú ajándékot kaptam névnapomra.

Megint szétváltunk Alisonékkal, mert ők nem zárták le a napot ennyivel. Ők a túra maradékát is bevállalták, vagyis a Ngozumba gleccseren való áthaladást, hogy elérjenek Gokyoba. Én ennek a havazás miatt nem láttam értelmét, teljesnek éreztem a túranapot így is, nem akartam újból fölöslegesen túlhúzni. Inkább kirendeltem megérdemelt jutalmamat. Kaptam egy jó levest, egy jó sajtos omlettet, és egy nagy adag, de gyenge rizses kaját. Eszegettem lassan, és közben néztem a hóesést. Pár jak volt odakinn, szegényeket belepte a hó. Voltak királyfoglyok is, akik nagyon viccesen szaladoztak. Ők repülni nem igazán tudnak, a szárnyukat csak a nagyobb zuhanások lelassítására használják. Jó volt bentről nézni a kinti életet. A hó pedig csak gyűlt és gyűlt…

A behavazott Ngozumba gleccser
A behavazott Ngozumba gleccser

Másnap 8 óra körül indultam útnak Gokyo felé. Mivel első túrázó voltam, a hatalmas mennyiségű friss hótól egyáltalán semmilyen útvonal, kitaposás, ösvény sem látszott. A tereptárgyak vagy a hegyek alapján sem tudtam tájékozódni, mert egy teljesen jellegtelen, hófehér semmi volt az egész. Feltűnt egy kutya lábnyom, egy ideig azt követtem, de aztán belegondoltam, hogy miért menne egy kutya épp Gokyoba. Az egész túrám során először (és utoljára) kapcsoltam be a GPS-t. Azt mutatta, hogy egy kicsit még a morénával párhuzamosan kell mennem, majd fel rá, és le a gleccserre.

A MAPS.ME-n berajzolt útvonal hasznavehetetlen itt. Felmentem az oldalmorénára, és ráleltem egy olyan zászlóra, mint amilyen a Khumbu gleccsernél is volt. De ezúttal térkép nélkül. Vacilláltam, hogy mi legyen, mert semmilyen utat nem láttam, még csak jelöltjeim sem voltak. A tanakodás közben utolért az ausztrál pár, ami azért volt jó, mert utána már együtt tanakodhattunk. Fogalmunk sem volt, hogy merre tovább. Egy helyen láttuk valószínűnek a gleccserre való lejutást, de azt nem akartuk elfogadni, inkább alternatívákat kerestünk. Illetve ha le is ereszkedtünk volna, életveszélyes lett volna a behavazott Ngozumba gleccseren összevissza korzózni, hisz a hó minden látható veszélyforrást elfeddett. Vártunk ott fél órát is tán, a mozgáshiánytól már lassan kezdtek elfagyni a végtagjaim.

Hordárok törik az utat a Ngozumba gleccser havában
Hordárok törik az utat a Ngozumba gleccser havában

Megérkezett két helyi hordár és ügyfeleik. Ők azonnal megerősítették, hogy bizony ott kell lemenni ahol mi is gondoltuk, csak nem mertük. Olyan sebességgel vetette bele magát a zuhanásba a hordár, hogy csak néztem. Persze a trükk az volt, hogy ő itt minden követ ismert, és tudta, hogy mikor melyikbe kell kapaszkodni és melyik állítja majd meg nagy lendületét. Ekkor letörölt egy vastag hóréteget egy kőről, amin feltűnt egy kék felfestés. Ekkor jöttem rá, hogy lennének itt jelzések, csak épp elfedte azokat a hó. A Ngozumba gleccser a maga 36 kilométerével a leghosszabb gleccser a Himalájában. Szerintem a legszélesebbek között is ott van. A Cho Oyu és a Gyachung Kang hegyek oldalából lezúduló két gleccser összessége.

Elkezdtük követni a hordárt a teljesen őrült terepen. Egy gleccser keresztezés amúgy sem túl szórakoztató műfaj, így meg pláne nagy fizikai és mentális kihívás volt. Amikor már mindenkinek érezhetően kezdett picit elege lenni a küzdelemből, az egyik helyi hordár jókedvével és frappáns beszólásaival a legmélyebb depresszióba süllyedt emberben is újraélesztette a tüzet. Ők valahogy jókedvvel tudták szemlélni a dolgot, és ez átragadt mindenkire. Így a haladás borzasztó nehéz volt ugyan, de mégis jó hangulatban telt. Helyi segítség nélkül ezen a napon ezt a gleccsert lehetetlen lett volna átszelni. Ide most kellett a csapat.

Áthaladás a Ngozumba gleccseren
Áthaladás a Ngozumba gleccseren

4800 méteren, az olykor vállig érő hóban tisztára úgy nyomtuk, mint a Delta főcímében a Déli-sarkra igyekvő emberkék. Néha a teherhordók között sem volt egyetértés, és ki-ki a maga útján haladt. Ekkor döbbenten figyeltem, ahogy a hatalmas teherrel a hátukon mélyen besüppedtek a hóba, majd próbálták kilapátolni a kezükkel magukat. Nekem mindössze egy könnyű túracipő volt a lábamon, meg egy nehéz túratáska a hátamon, így a sok besüppedéstől telefolytam hóval, ami kínkeservessé tette a haladást. Sajnos ilyen körülményekre nem rendelkezek megfelelő felszereléssel.

A túloldali morénára egy vastagon hóval borított, irtó meredek part vezetett fel. Itt rendesen hegymászás jelleget öltött a dolog. Felértünk, majd kitárult a panoráma. Naná hogy a Gokyo tó is be volt fagyva. Ennyire sterilen egysíkú fehér felületet még soha életemben nem láttam. A Gokyo hegyet is hó borította, meg a falut is, meg mindent. Teljesen reménytelenül festett a táj. Volt még hátra egy ereszkedés a házakig, amit fejtetőig hóban abszolváltam. Ekkorra már kellőképp elegem volt az egészből. Ezt a csupán pár kilométernyi távot négy óra alatt tettük meg.

A behavazott Gokyo a Ngozumba gleccser oldalmorénájáról
A behavazott Gokyo a Ngozumba gleccser oldalmorénájáról

Alison említett korábban egy szállást, a Thanka Inn-t, hogy az Gokyoban a tuti hely, oda kell menni. Kissé kikészülve betértem, az asztal mellett ott múlatták az időt Joaoék. Számukra ez a nap pihenőnap volt. Ők is kegyetlen nehézségekről számoltak be, de ők a tegnapi hószakadás elején indultak, amikor még a kék jelzéseket lehetett látni, így maguktól is ráleltek az útra. Azonnal kirendeltem a szokásos kajáimat, és remek üzleti érzékkel az ételek mellé egy szobakulcsot is odatolt a felszolgáló.

Már az étkező kinézete alapján világos volt, hogy a helyi sztenderdnél próbálnak jobbak lenni, kitűnni. A szobáknak sem számuk volt itt, hanem neveik. Az én szobám neve a memorable volt, és valóban emlékezetes is maradt. Szépen berendezett, hangulatos színösszeállítású szoba volt, amin keresztülhaladt a kályha kéménye. Ez itt abszolút luxus. Az emeleten mosdó, angol WC, és egy terasz, ahonnét pazar kilátás nyílik a tóra és a Cho Oyu-ra. A szoba ára 800 NPR egy napra, de ebben az elektronikai eszközök ingyenes töltése is benne foglaltatik. Sőt, egy papucsot is kaptam, mert a cipőmet kiraktam száradni a kályha mellé.

A Cho Oyu naplementekor Gokyoból
A Cho Oyu naplementekor Gokyoból

Az egész délutánt átbeszélgettük az étkezőben. Nagy pluszpontot adtam a körbe kiakasztott zászlókért is. Én imádom a zászlókat. Joaoval végigvettük az összeset, és alig akadt egy-kettő, amihez nem tudtunk országot párosítani. Aztán mindenféle térképes statisztikákat nézegettünk a világ országairól, majd a filmek világa is szóba került. Majd félve mutattam meg nekik a jobb kezemen lévő, ekkorra már igencsak gyanús elszíneződéseket és hólyagokat, hogy nem-e tudják miféle fertőzés ez. Erre mindketten előhúzták zsebeikből a kezüket, és megmutatták hasonló tüneteiket. Közölték, hogy ez nem fertőzés, hanem fagyási sérülés. Össze is állt a kép. Nekem azért volt csak a jobb kezemen, mert mindig azt használtam mindenre a hidegben, a fényképezéstől a fogmosásig, és sokszor érte jéghideg víz is. Kellemetlenül viszketett. A probléma ezzel az, hogy elvileg a jövőbeni fagyások alkalmával ugyanaz a terület már érzékenyebb lesz a hidegre.

Fogalmam sincs miért, de a páros egy másik szálláson töltötte az éjszakát, ezen a szálláson csak pihengettek nap közben. Mielőtt elmentek, megegyeztünk, hogy másnap együtt vonulunk le Namche Bazar irányába. Rengeteg programom lett volna itt Gokyo körül, de kénytelen voltam elodázni, mert a körülmények szabotálták mindet. Úgy voltam vele, hogy egy héttel később úgyis visszatérek majd ide, és akkor szebb időben bepótlom a kimaradt kirándulásokat. Illetve tudat alatt bennem volt az is, hogy így a harmadik hágót, a Renjot is a nehezebbik oldaláról fogom tudni majd megcsinálni, szebbé téve a kihívást. A jaksajt iránti elvonási tünetem megjelenése is a lemenetelt szorgalmazta. Valamint azt is be kellett ismernem magamnak, amit leírnom is fura, hogy élveztem túrapartnereim társaságát, és együtt akartam maradni velük.

Terítés a Thanka Inn-ben
Terítés a Thanka Inn-ben

Kirendeltem a vacsorámat, amit páratlan odaadással készítettek el és szolgáltak fel. Kezdték azzal, hogy kellemesen halkan berakták a magnóba a végtelenített om mani padme hum mantrát. Gyertyát gyújtottak az asztalomon, ahol az abrosz és az evőeszközök tiszták voltak, és színvilágukban is harmonizáltak. Kihozták a nagy termosz fekete teát, amiből az első pohárt ki is töltötték nekem, majd úgy fordították a termoszt, hogy nekem álljon kézre a későbbi töltésekhez. Erre csak kevés helyen figyelnek oda. A kirendelt étkeket kérésemre egymás után, percre pontosan tálalták, mindegyik előtt külön jó étvágyat kívánva hozzá. Minden fogás kitűnő volt, és mindegyik elfogyasztása után megkérdezte a személyzet, hogy hogyan ízlett. Örültek a dicsérő szavaimnak. A napot megkoronázandó, bónuszba kirendeltem egy almás pitét is. Mennyei volt, biztos voltam benne, hogy a dobogón fog végezni a végső eredményhirdetéskor. Megfogadtam, hogy ha visszajövök Gokyoba, akkor is itt szállok majd meg.

Reggel nyolckor, ragyogó napsütésben vártam a ház előtt a többiekre. Fájdalmasan vakított a behavazott tájról visszaverődő erős fény. Jobb volt felhősen. Világosan látszott, hogy a nehezen kiszáradt cipőm ezt a napot sem ússza meg szárazon, mély hóban vágtunk neki. Hat tó sorakozik ebben a völgyben, mi három mellett is elhaladtunk, de egyikből sem láttunk semmit, csak a befagyott felszínükön összegyűlt havat. Érdekes volt, hogy a Thamserku oly közelinek látszott, pedig tudtuk, két nap kell hozzá, amíg leérünk mellé Namche Bazarba.

Úton Dole felé
Úton Dole felé

A Dudh Koshi folyó völgye gyönyörű látványt szolgáltatott egész napra, de a túraélmény ezúttal sem volt az igazi. A legrosszabbak azok a részek voltak, ahol kifelé dőlő ösvényen, a mély hóban folyton lecsúszkálva, szembeszélben kellett hosszasan traverzálni. Több ilyen szakasz is volt Machhermo előtt és után is. Ahogy lejjebb értünk egyre vékonyodott a hóréteg, de végül visszasírtam azt, ugyanis a még rosszabb sár váltotta fel. Jobban csúszott a sár, mint a hó.

Az újonnan kirajzolódó hegyeket lelkesen mutattam be a többieknek, örültem az ismeretterjesztés lehetőségének. Megjegyezték, hogy én még a jelentéktelen hegyek neveivel és egyéb paramétereivel is tisztában vagyok. Erre azt feleltem, hogy amit ők itt jelentéktelennek neveznek, azt ha Magyarországon leraknánk az Alföldre, igencsak jelentékeny lenne, és én ebből az aspektusból szemlélem a tájat.

Öt óra alatt értünk le Dole településre. Az első kajáldába beültünk enni, pihenni. Nagyon lassan készült minden, de annyira, hogy időközben megérkeztek a felhők, és rákezdett a hó. Úgy döntöttem, hogy nem megyek tovább a következő településig, mert fölösleges, Namche Bazart így is, úgy is elérem a következő napon, nem akartam feleslegesen baktatni a hóesésben. Rádumáltam a többieket is, így maradtunk Dolében, de szállást váltottunk, mert csak kinti WC volt itt, és ez Alisonnak nem tetszett.

A Gokyo völgy, odalenn Dole falu, szemben a Kangtega és a Thamserku
A Gokyo völgy, odalenn Dole falu, szemben a Kangtega és a Thamserku

A faluban sétálva felismertem azt a szállást, ahol négy és fél évvel ezelőtt befejezni kényszerültem az Everest túrámat. Visszaköszöntek az emlékek, valósággal magam előtt láttam az akkori képeket, átéltem az akkori érzéseket. Ahogy a szálláson az éjszaka során szétfagytam, és egy percet sem tudtam aludni, mert sem megfelelő felszerelésem, sem tapasztalatom, sem egészségem nem volt már, mire a nagy rohanás után ebbe a völgybe elértem. Mintha egyszerre éltem volna meg mindkét idősíkot, a múltat és a jelent is.

A Dole View Lodge-ba mentünk át, és milyen jó döntés volt ez! Pro tippem, hogy érdemes olyan helyet választani, ahol kisgyerek is van, mert ott tutira befűtenek. Olyan meleget csináltak, hogy a kályhától másfél méterre ülve majd' leperzselte a szőrt a lábamról. Élveztük a túlzott meleget. Körbeültük, szárítottuk a ruháinkat, és beszélgettünk. Mivel én soha nem követem a híreket, a vírus témához nem igazán tudtam hozzászólni, és nem is akartam, mert csak idegesített az emberi ostobaság. Amikor Bolívia sósivatagaihoz értünk, akkor kezdtem éledni, vágyott úti célomról kérdezgettem az ott már megfordultakat. Felróttam a rendszeresen focizó Joaonak, hogy Portugáliában sport címen kizárólag a foci létezik, minden más még az apróbbnál is apróbb betűs hírként szerepelhet csak. Kérdeztem, hogy tud-e országa rohamosan fejlődő kézilabdasportjáról, de fogalma sem volt róla, elismerte, hogy náluk tényleg csak a foci megy. Szóval jól eldumálgattunk. Ezen a napon odabenn a melegben a társasággal sokkal jobban éreztem magam, mint a túra közben.

Később megtanították nekem a kaszinó kártyajátékot, és lenyomtunk pár kört. A kártyázás mindig jó móka, jól összerázza a bandát, és némi izgalmat is csempész a nem túl eseménydús hegyvidéki délutánokba, estékbe. Egy pakli kártya nem nehéz és nem foglal sok helyet, érdemes berakni a hátizsákba, főleg azoknak, akik nem szólóban utaznak. Osztás közben hitehagyottan tekintgettünk kifelé az ablakon, órákon át hatalmas pelyhekben szakadt a hó. Megkérdeztem a gyerekét a hátán hordó családfőt, hogy ez normális-e márciusban, mert én mindenhol azt olvastam, hogy a március döntően száraz hónapnak minősül. Azt mondta, hogy ez most kivétel, általában sokkal szárazabb, mint idén. A játék közben elmajszolt sajtos tonhalas pizza fenomenális volt, az almás pite pedig az első helyért versengett. A titka az volt, hogy a tetejére csokiöntetet csurgattak, sőt, a finomra reszelt almás masszába is nyomtak belőle. Tehát ez egyfajta csokis-almás pite volt inkább, de az arányokat nagyon eltalálták.

Végre zöld!
Végre zöld!

Az éjszaka során megküzdöttem dolei démonjaimmal, és győzedelmeskedtem. Hajnali háromkor jöttek, hatalmas széllel és hideggel. De ezúttal esélyük sem volt, hisz felkészültem mindenre. Így az évek óta tartó rossz emlékem, a dolei átok megtört.

Az első lépéstől az utolsóig kellemes volt a túra Namche Bazarba. Csak kő, hó és jég volt már napok óta, most viszont leértünk a fás részekhez. Újra élvezhettem a zöld színt magam körül, és szagolhattam a fenyők illatát. A természet bombázta kiéhezett érzékszerveimet. Phortse Thangánál volt egy rendőrségi ellenőrzőpont, ahol kérték a papírokat. Utána megkezdődött az emelkedő a Mong La hágóhoz, ahová szépen lassan feltopogtunk. A hágón lévő faluból egészen pazar a kilátás, csakúgy, mint Mong után a hegyoldalból visszanézve. Az időjárás tökéletes volt, nem is siettünk sehová. Így is öt óra alatt lazán beértünk Doléből Namche Bazarba.

A Dudh Koshi folyó völgye a sztrádáról nézve
A Dudh Koshi folyó völgye a sztrádáról nézve

Azonnal a jaksajt boltot céloztuk meg Joaoékkal. Kértünk összesen három kilót, így ismét jó áron kaptuk a finomságot. Voltak bajban a sajt súlyának megállapításakor, ugyanis rossz volt a mérleg. Aztán hoztak két másik mérleget, de nem volt konszenzus. Mondtuk nekik, hogy töltsenek tele egy flakont vízzel, mert 1 liter víz az 1 kiló, és így tudjuk ellenőrizni a mérlegek pontosságát. Láttam a boltosokon, hogy ezzel az információval egy új világot nyitottunk ki előttük. Az egyik mérlegre rárakták a flakon vizet, az pontosan egy kilót mutatott, és utána ment az örömködés meg a csodálkozás, valamint az újonnan megszerzett tudás azonnali szétkürtölése a közösségen belül. A sok sajt kimérése és felaprítása volt vagy fél óra.

Ezen emlékezetes percek voltak az utolsók túratársaimmal. Én a Yak Hotelbe mentem, ahol egy forró zuhannyal tíz nap mocskát takarítottam le magamról. Ők egy másikba, és bár megbeszéltük, hogy az utcán még összefutunk valahol, de ez már nem történt meg. Ők másnap levonultak, én pedig irányba álltam Thame felé, hogy harmadik hágómat is leküzdhessem.

További képek, többnyire csak kő, hó és jég:

Jégesés a Nuptse oldalában
Jégesés a Nuptse oldalában
Remekül prezentálja ez a kép egy sziklás gleccser beltartalmát
Remekül prezentálja ez a kép egy sziklás gleccser beltartalmát
Szép kép a Nuptse legnyugatibb csúcsáról, és a szél által formált fura mintázatokról
Szép kép a Nuptse legnyugatibb csúcsáról, és a szél által formált fura mintázatokról
A Khumbu jégesés a Kala Pattharról fényképezve
A Khumbu jégesés a Kala Pattharról fényképezve
Közeledünk a Cho La gleccser felé
Közeledünk a Cho La gleccser felé
A Cho La hágó nyugati oldala nagyon meredek, de segítenek a fix drótok
A Cho La hágó nyugati oldala nagyon meredek, de segítenek a fix drótok
Gokyo és a Cho Oyu
Gokyo és a Cho Oyu
Jégcsapok az egyik Gokyo tónál
Jégcsapok az egyik Gokyo tónál
Kitárul a panoráma a Mong La hágóra érve
Kitárul a panoráma a Mong La hágóra érve
Pofás lépcsősor Gokyo felé
Pofás lépcsősor Gokyo felé
Szép barna jak a hegyoldalban
Szép barna jak a hegyoldalban
Teherhordó jakok és terelőik
Teherhordó jakok és terelőik