Menni.hu
Utazós blog menni vágyóknak.

Határok átlépése

 - Pápua Új-Guinea,  Indonézia

Vanimotól nem messze, az indonéz határtól mindössze 25 kilométerre, kellemes tengerparti környezetben töltöttük utolsó napunkat Pápua Új-Guineában. A szárazföldi határt átlépve egy másik világba csöppentünk, alapjaiban változott meg minden.

De ne szaladjunk ennyire előre, főleg, hogy a Baro régióban eltöltött egy nap a nevéhez hűen telt. A nehéz napok után jólesett a homokos tengerparton megpihenni, és hagyni leülepedni a látottakat. A partszakasz egy gyönyörű resorté volt, és habár az árfekvése miatt nem választottuk hajlékunknak, megengedték, hogy ott lazítsunk. A pálmafák árnyékában a gyümölcsök majszolása és a semmittevés megérdemelt jutalom volt.

Elgondolkoztam rajta, hogy sikerült-e a saját határaimat átlépnem ebben az országban. Kikerültem-e az oly gyakran emlegetett komfortzónából. A válaszom azért nem, mert odahaza sincsenek túlságosan magasan az effajta igényeim. A minimalista életfelfogásom és pár egyéb életmódbeli alapvetésem jó alapul szolgált még ezen a nehéz terepen is. Persze, soha nem utaztam még ennyire kibírhatatlan és hosszú buszutakon, és néhány lehúzás után a végtelennek hitt türelmem is elfogyott, valamint angolul sem kommunikáltam aktívan ezelőtt, de összességében semmi sem ért drámai sokként. Ami egy hasznos megtapasztalásom, hogy idegen környezetben az ember hibái, hiányosságai sokkal erősebben felszínre kerülnek. Mindenkinek vannak az életében vakfoltok, számára idegen területek, és ezek jóval élesebb kontúrt kapnak, ami kőkeményen arcon ütheti az embert. Példát nem mondok, mert mindenki esetében más. Illetve a megtapasztalt dolgok által visszaigazolást nyert az, hogy amit odahaza gondoltam a világ dolgairól, az teljesen rendben van úgy, ahogy gondoltam. Tehát számomra ez az utazás egyfajta megerősítésként is szolgált, hogy jó úton járok.

Baro tengerpartja
Baro tengerpartja

Átsétáltunk a Baro Szentháromság Általános Iskolához, ahol szállás felől érdeklődtünk. Nyitott emberekre és ajtókra találtunk. Én már épp kezdtem vizionálni, hogy a nagy tanteremben hová fogok ledőlni, amikor átvezettek minket egy vadonatúj épületbe. Az ausztrál segélyből épített faházból még áradt a jellegzetes új szag, szerintem mi voltunk az első birtokba vevők. Egyetlen hátránya a távoli mellékhelyiség volt, amit a kívántnál többször kellett meglátogatnom, és minden egyes utam alkalmával helyi srácok ragadtak rám, akik valamit lejmolni akartak. Jobban belegondolva, a komfortzóna átlépéséhez tartozik az is, hogy egy évtizede nem voltam beteg, mivel otthon mindig aktívan teszek az egészségemért, de itt meg konstans módon gyomorrontásom volt. Nem durván ugyan, de számomra már ez is szokatlan volt.

Reggel egy furgon platójára szálltunk, ami elvitt minket a határig. Nagyon jó úton, nagyon szép környezetben hasította a fejünk a szelet. A platón utazás nagy kedvencemmé vált. Sokkal nagyobb a hely, mint odabenn, szabadabban lehet nézelődni, és még a menetszél is jobban hűti az embert. A hivatal nyitására pár percet várni kellett, majd visszaváltottuk a maradék kinánkat, és szó szerint átsétáltunk a határon. A vállam fölött visszanéztem, és feltettem magamnak a kérdést, amit szerintem mindenki feltesz magának egy ország elhagyásakor, hogy visszamennék-e oda. Számomra Pápua Új-Guinea, életem legelső külföldi országaként mindig is különleges marad. És még vissza is mennék, ha az emberi oldala gyökeresen megváltozna. Viszont ha megváltozna, akkor az már nem az az ország lenne, ahonnan épp most jöttem el. Magyarán nem oda akarnék visszamenni, hanem egy nem létező, képzelt világba. Valódi formájában, a helyieket minél jobban kizárva, pusztán a természeti értékekre fókuszálva tudom elképzelni az újbóli ide kirándulást. De azért meg fölösleges ilyen messzire eljönni.

Az indonéz oldalra átérve, az útlevél és vízumellenőrzés után, gyakorlatilag egy perc alatt változott meg a világ minden aspektusa. A térképet nézegetve egy nyílegyenes határvonal látható a két ország között, ami remekül szemlélteti a váltás erősségét. Az út előtt nem értettem, hogy ha egy közös szigeten osztozkodik a két ország, akkor hogyhogy az egyik Ázsiához, a másik meg Óceániához tartozik. Ez most már teljesen világos. A két ország között kontinensnyi a különbség. Eleve, Indonéziában a mongolid, a Pápuáknál a melanezid embertípus a domináns. De a kinézetükön kívül a viselkedésük, a mentalitásuk, a gondolkodási módjuk, a vallásuk, az élethez és az idegenekhez való viszonyulásuk, a vállalkozási hajlamuk, az ételeik, a szokásaik, mind-mind gyökeresen eltérnek. Már a legelső interakciónk az országban - egy indonéz taxissal való alkudozás a határon - is teljesen máshogy zajlott le. Már csak maga az alkudozás ténye miatt is. Aztán egyből megálltunk a legelső porfészeknél, ahol a legnagyobb vendégszeretettel tették elénk a gasztronómiailag is értékelhető, valódi, megkomponált, ínycsiklandozó ételt. Kicsivel később megérkeztünk Jayapurába, ahol már az infrastrukturális különbségek is kidomborodtak. Olyan plázába tévedtünk be, ami Budapesten is megállná a helyét. De nem a modernitás a lényeg, hanem a város nyüzsgése, a népsűrűség, a motorok ezrei, az utcai kifőzdékből terjedő illatok, és az, hogy minden ember tevékenyen űz valamit. Elad, fuvarozik, hajat vág, cipőt javít, varr, főz, és teszi ezt mosolyogva, mindennemű frusztráció nélkül, tele életkedvvel. Nagyon szeretném, de sajnos szavakkal nem tudom eléggé érzékeltetni azt, hogy mekkora a különbség a két nép között.

A határ
A határ

Jayapurában (nem is olyan régen még Hollandia volt a város neve) kimentünk a helyi "strandra", a kikötői öbölbe. Hirtelen annyi új inger ért minden irányból, hogy a teljes passzivitás és a puszta megfigyelés is élményszámba ment. Nagyjából ezért utazik az ember. Bejártuk a vízre épült lakóházakat, és több, kívülről nyomorúságosnak tűnő utcát, de ezek mögött élettel teli, vidám arcokat láttunk, akik örültek a jelenlétünknek. Végigsétáltunk egy lepukkant sikátoron, de fenyegetettségnek még a nyomát sem éreztem. Tisztában vannak vele, hogy nincs semmijük, ezért nincs is mit veszíteniük, így akár boldogan is élhetnek egymás mellett. Amint valahol megjelenik a birtoklási vágy, a tárgyaik védelmére kerítéseket építenek maguk köré az emberek, ami által elidegenítik maguktól a környezetüket, és megjelenik a folyton még jobbat és többet akarásból fakadó modern nyomor, amiből csak józan gondolkodással lehet kikerülni, a művileg kreált igények hajkurászásának feladásával.

Az új hely, és a hozzá kapcsolódó új ételek és baktériumkultúra révén alapos betekintést nyertem az indonéz mellékhelységek világába is. Ezzel megtaláltam azt a szegmenst, amiben a szomszéd talán jobb volt. Szerintem a zéró infrastruktúra ebből a szempontból szerencsésebb, mint egy kis műanyag lyuk felé pontosan pozicionálva leguggolni, majd percekig lötykölni egy kupából a vizet a teljesen eldugult lyukba, reménykedve abban, hogy a cucc nem visszafelé, hanem lefelé halad. Abból a szempontból szerencsém volt, hogy odahaza napi szinten gyakorlom a guggoló mozdulatot, de aki kevésbé aktívan mozog, annak javaslom, hogy indonéziai utazása előtt kezdjen el rágyúrni erre a képességre, hogy legalább vécézni el tudjon menni. Én szóltam.

Később kikísérleteztem, hogy valószínűleg a tempétől jött rám életem legdurvább gyomorrontása, ami 3 napomat keserítette meg. Az oké, hogy a tízpercente vécére járással sikerült elsajátítanom a guggolós vécézés minden csínját-bínját, de egy idő után nem értettem, hogy honnan keletkezik a belőlem távozó, teljesen folyékony halmazállapotú matéria. Miután visszafeküdtem aludni, a gyomrom azonnal elkezdett morogni, önálló életre kelni, majd tíz perc múlva újfent a couchsurfinges szállásunk förtelmes budiján találtam magamat, és ez a körforgás nem akart véget érni. Ha tudtam volna a tempéről, hogy szója alapú, akkor egész biztosan nem is vettem volna belőle, hisz akit csak minimálisan is érdekel az egészsége, az messziről kerül minden szójából készült ételt.

Jayapura vízi negyedének egy utcája
Jayapura vízi negyedének egy utcája

Egy helyi srác bedobta ötletként, hogy tud egy jó helyet, nem messze a várostól. A hely valóban jó volt, viszont a távolságokat ezek szerint máshogy értelmezzük. A komor felhők, a köd, a szemerkélő eső, és a nagy hullámok egészen rejtélyes hangulatot varázsoltak az öbölbe, ahová megérkeztünk. Ismét jó volt fürdeni az óceánban, és jó volt megtapasztalni a nagy hullámok erejét is. Dacolva velük, mindenképp szerettem volna egy közeli kis szigetre átúszni, mert láttam rajta egy táblát, a játék lényege pedig az volt, hogy az egy kincses sziget, és biztosan azon a táblán van a kincs pontos helye feltüntetve. Végül aztán üres kézzel, de már a hullámok által támogatva értem partot. A helynek a nem ideális körülmények, és az önfeledt hülyülés adták meg a varázsát. Sokszor hallom/olvasom más utazóktól, hogy elmentek egy híres, nevezetes helyre, aztán azon sajnálkoztak, hogy épp akkor rossz volt az idő. Szerintem ez nem jó hozzáállás. A körülmények adottak, és csak a tieid. Csak neked mutatja meg magát abban a formájában, te vagy a megtisztelt kivétel, és csak rajtad áll, hogy mit hozol ki belőle.

Pár nap alatt felvettem Indonézia ritmusát, és ez egy olyan tánc volt, amiből nem akartam kiszállni. Persze semmi sem fekete vagy fehér, vannak idegesítő dolgok bőven ebben az országban is, de ezek inkább a mindennapok apró tüskéi. Például a folytonos Hello Mister hallgatása kiborító tud lenni, de rájöttem, hogy csak rajtam múlik, hogy mennyire húzom fel magam. Ugyanaz a nap tud szenzációs és rémesen rossz is lenni, és egyedül az én elhatározásomon múlik, hogy melyiket választom. Sajnos néha még szándékosan a rosszat, úgyhogy ezen a téren javulnom kell.

Másik bosszantó apróság, hogy a benzinkutaknál óriási sor áll, de ennek ellenére mindenki épphogy csak egy picit löttyint a tankba, hogy rövidesen újból sorba kelljen állnia. De az sem volt semmi, amikor Jayapura összes bankját és pénzváltóját bejártuk, és sehol sem tudtuk a vadiúj százdollárosainkat beváltani. A tizedik bankban már azt hittük, hogy összejön, elvitték hátra megvizsgálni a kifogástalan bankjegyeinket, majd közölték, hogy már egyszer félbe voltak hajtva, ezért nem tudják átváltani. Ezek szerint kizárólag a nyomdáról frissen legurult bankókkal dolgoznak errefelé. A valódi problémájuk talán az lehetett, hogy fura szerzeteknek tűntünk. Bosszúból felmarkoltuk a kikészített aprócukorkák javát. A legnehezebben tolerálható dolog a 100%-os bagózási ráta. Mindenféle tiltás nélkül, teljesen természetes dolog egy tömött buszon, két kisgyerek feje mellett rágyújtani. De nem is írok több negatívumot, mert még a végén kiderül, hogy az utazás nem egy idealizált álomkép.

A hibáknál azonban sokkal több volt a pozitívum, így a hasmenésemet is hátrahagyva, újdonsült erővel, és nagy várakozásokkal tele repültem át Makassarba, Sulawesi szigetére.

A képekért köszönet Vándorboynak!

Egy színvonalas resort a Baro régióban
Egy színvonalas resort a Baro régióban
Tengerparti temető Vanimotól nem messze
Tengerparti temető Vanimotól nem messze
Vanimo városának környéke repülőről
Vanimo városának környéke repülőről
Jayapura szép környezetben terül el
Jayapura szép környezetben terül el
Jayapura kikötő öböl
Jayapura kikötő öböl
Jayapurai sikátor
Jayapurai sikátor
Klasszikus indonéz csónak
Klasszikus indonéz csónak
A Sentani tó a repülőgép ablakából
A Sentani tó a repülőgép ablakából