A Sepik folyó mentén

Wewakban landoltunk, ami egy szép tengerparti város, és nem utolsó sorban innen lehet eljutni szárazföldön a Sepik folyó környékére. Eltöltöttünk pár napot a civilizációtól elszigetelten élő folyami falvak lakóival, megfigyeltük a kultúrájukat, illetve annak hiányát is.

Ha PNG-ben kellene élnem, akkor biztosan valamelyik tengerparti várost választanám lakhelyemül. Messze ezek a legfejlettebbek, és szépek is. Wewaki szállásunkat egy reptéren megismert helyi nő ajánlotta be, aki volt olyan rendes, hogy a teherautója platóján el is vitt minket odáig. Most visszagondolva, ő volt az egyetlen az országban, aki önzetlenül segített nekünk. A szigorú szabályokkal bíró keresztény missziót egy európai pár vezette, akik közül a nő tűnt a főnöknek. Élt ott egy helyi munkás, aki úgy ismerte a Sepik folyót, mint a tenyerét, ráadásul meglepően értelmes is volt, így rengeteg hasznos információval látott el minket. Összeírtuk az útitervet, lélekben felkészültünk rá, hogy egyáltalán nem lesz semmi kiépítettség, se elektromosság, se ivóvíz, és pénzből is váltottunk annyit, hogy biztosan elég legyen arra a pár napra.

Éjszakai nyugalmunkat az egyik melléképületből kihallatszó ordibálás zavarta meg. Az elvakultan vallásos nő erélyes szavakkal térítette a keresztény szabályok ellen vétő helyi "gyermekeit", és mért rájuk nem csak verbális, hanem fizikai csapásokat is. Reggel, indulás előtt leadtuk a nagy hátizsákunkat, hogy őrizzék arra a pár napra, amíg vissza nem jövünk a folyótól. Kicsit félve hagytam ott, mert nyilvánvalóan nem volt komplett a bagázs.

Hosszas zötykölődés után elérkeztünk a folyó partjára, Pagwiba. Ez a környék Pápua Amazóniája. A teljesen sík terepen kacskaringózva haladó folyó számtalan mellékággal bír, amit tavak és mocsarak szegélyeznek. Meleg van, de mivel minden nap esik az eső, így egyben rendkívül párás is. Az olykor megáradó folyó krokodilokban gazdag, illetve a kolera, a vérhas, és a malária az, ami még gyakori errefelé. Az elhozott daypackbe ennek megfelelően bekerült a fejlámpa, a szúnyogháló, a szúnyogirtó spray, a naptej, a vízálló tároló, és egy vékony polifoam, és mindre szükségem is volt.

Egy tipikus folyóparti ház, annak udvara, és lakói
Egy tipikus folyóparti ház, annak udvara, és lakói

Épp valami rendezvényt tartottak Pagwiban, így nagy tömeg gyűlt össze a folyóparton. Mivel az autóút csak idáig ér el, az egyetlen mód a környező falvak bejárására egy csónak bérlése. Könnyű dolognak tűnt szerezni egyet, főleg, hogy motorcsónak verseny zajlott, ám a helyiekkel való egyezkedés sosem egyszerű. Mindig előre kérik a pénzt, alkudozni lehetetlen, és egyben tilos is, mert az nagyon felbőszíti őket. Első programunk a folyón felfelé, Ambunti irányába vezetett. Paradicsommadár áradatot ígértek nekünk, így joggal reménykedhettem, hogy ez lesz az én napom. Miután megbeszéltük a részleteket, és kifizettük a teljes összeget előre, áthajóztunk a folyó túloldalára üzemanyagért. Már ekkor kezdődtek a problémák, lévén hogy a benzinért újfent pénzt akartak kérni. Sajnos itt is előjött az a probléma, hogy a számokkal és az időérzékkel hadilábon állnak, mert az ígért kétórás útnak már a harmadik órája is letelt, amikor kezdett sötétedni, és a nálunk gyorsabban haladó fekete felhők is utolértek minket. Hirtelen egy vihar közepén találtuk magunkat a korom sötétben, a folyó közepén, és az útnak nem akart vége lenni. Vert minket az eső a csónakban. Magunkra húztunk egy nagy műanyag lepelt, de az is hamar megtelt vízzel, és utána arról folyt a nyakunkba az áldás. A csónak orrán hasaló, a vízen úszó akadályokat felderítő ember elkérte a fejlámpámat, mert sokkal erősebb fénye volt, mint az övéknek. Kézmozdulatokkal jelezte a hátul a lapátot mozgató társának, hogy mikor merre navigáljon. Kivilágította már az elemeim javát, de egész egyszerűen nem akart vége lenni az útnak, és csak esett és esett. A partra nem lehetett sehol kikötni, hisz mindenhol csak a nádas és az ingovány volt. Kiszolgáltatott helyzetben viseltük a körülményeket, és már egyikünk sem akarta megkérdezni, hogy mennyi van még hátra, mert tudtuk, hogy a kapott információval semmire se mennénk.

Amikor odaértünk, egy kis dombon kellett a sárban felcaplatni a lemezekből összetákolt, de legalább tetővel rendelkező hajlékunkig. Odabenn rengeteg volt a fejlámpánk fényére gyűlő szúnyog. Levetettem a teljesen átázott ruháimat, de mivel váltást nem hoztam magammal, így kölcsön kellett kérnem. Leterítettem a kőre a vékony polifoamomat, nagy nehezen felállítottam köré az egyszemélyesnek hazudott, valójában csecsemő méretű szúnyoghálómat, bebújtam alá, a világ vegyszerét magamra fújtam, és vacogva próbáltam gyorsan elaludni, hisz hajnalban terveztünk ébredni, hogy láthassuk a madarakat, akik elvileg akkor aktívak.

Másnap reggel álmosan és dideregve ültem le a tűz köré. Még félálomban voltam, amikor feltűnt, hogy a csónakos srác nagyon furán mászkált körülöttünk. Úgy, mint egy óvodás, aki tudja, hogy valami rosszat csinált. Ekkor esett le, hogy ismét egy lehúzási kísérlettel van dolgunk. Közölte, hogy a főnöke azt mondta neki, hogy nincs csónak egészen addig, amíg valami aprópénzt össze nem gyűjtünk üzemanyagra. Ott, az isten háta mögött, eléggé ki voltunk szolgáltatva a környezetünknek, ugyanis semmilyen lehetőség nem volt a hely elhagyására, tehát gyakorlatilag ott ragadtunk. De nem hagytuk magunkat átverni. Elindultunk meglátogatni a főnököt, hogy személyesen tisztázzuk le vele a már ezerszer letisztázott részleteket. A pár faházból álló faluban sétálva olyan megoldások is felmerültek, hogy elkötünk egy csónakot, hisz visszafelé még a sodrás is kedvező lett volna. Egyre több helyibe botlottunk, akiket Gábor beavatott a konfliktus részleteibe, és megkérte rá őket, hogy csatlakozzanak hozzánk, és menjünk együtt letisztázni a helyzetet. Velünk is tartottak, és mire a főnök házához értünk, már egy kisebb tömeg gyűlt össze. Minden második ember méteres machetét lóbált a kezében, ami nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, de itt ez természetes jelenség. Nekem ekkor ez azért okozott aggodalmat, mert számomra még mindig nem volt egyértelmű, hogy ezek az emberek kinek az oldalán állnak majd. Pár perc múlva, amikor a főnök portája elé értünk, az alig akart előjönni. Majd amikor kibújt a kunyhójából, és meglátta az összesereglett tömeget, valamint a fél falu előtt Gábor újból felvázolta neki, hogy mi már kifizettünk mindent előre, egycsapásra együttműködővé vált. A helyiek is az igazság kiderítésének oldalán álltak, ő pedig nem akart megszégyenülni saját faluja lakói előtt. Nekem ez a szembesítés soha nem jutott volna eszembe, pedig nyerő ötletnek bizonyult. Hogy biztosabb legyen az út vissza Pagwiba, bekamuztuk, hogy a további túráinkhoz is az ő szolgáltatásait vesszük majd igénybe. Ekkorra a madarak már rég elbújtak, és tudtam, hogy akkor fogok én paradicsommadarat látni, ha majd hazajövök, és beírom a googlebe.

Egy rendezett folyóparti falu
Egy rendezett folyóparti falu

Visszaértünk Pagwiba, ahol az első dolgunk egy másik csónakos keresése volt. Lett is ebből egy kis konfliktus persze, de hát nem lehetett annyira hülye az ürge, hogy azt higgye, hogy fogunk vele többet üzletelni. Sodrásirányban haladtunk a folyón, és a part menti településeknél kikötve meg is néztük azokat. A falvak meglepően rendezettek. A fű szépen le van nyírva, nagyon jó érzés mezítláb taposni rajta. A nagy szabad terek felett magas pálmafák hajolnak össze. Az egymástól szellős távolságra lévő, az esetleges áradások miatt megemelt alapzatú faépületek remekül mutatnak ebben a környezetben. Mondanom sem kell, hogy kerítések nincsenek. Belülről egyetlen nagy tér az épület, nincsenek szobák elválasztva egymástól, ezáltal nagyon tágas érzetet ad, főleg egy 32m2-es budapesti albérlethez szokott embernek. Ettől függetlenül határozottan elkülönülnek az egyes házrészek szerepei. Leghátul van a "hálószoba", ami egy szúnyoghálókkal letakart terület, de láttunk felállított sátrat is odabenn erre a célra. Az edényekkel és tálakkal gazdagon felszerelt konyha az egyik oldalfal mellett van, ahol főleg az apró, kettéhasított halakat füstölik. A nádfedél, és az oldalfal rései között kiáramló füst remekül távol tartja a szúnyogokat. Valamiért errefelé a szénfeketére füstölt, apró, szinte hús nélküli hal a divat, a piacon is tonnaszámra lehet kapni. A házak teljesen funkcionálisak, és ez tetszik. Tartalmaznak mindent, ami kellhet, és semmit, ami nem.

Számomra ez a fajta életmód nagyon szimpatikus. Megtermelik maguknak azt, amire szükségük van, senki sem háborgatja őket, zavartalanul élhetik az életüket, szép környezetben. Időnként, ha szükségük van valami speciális dologra, akkor felutaznak a városba és beszerzik azt, az eladott terményeikért kapott pénzből. Ha egymással nem úgy viselkednek, mint a turistával, akkor garantált a kellemes életvitel. Viszont amikor egy gondolatkísérlet erejéig megpróbáltam magamat hosszabb távra belehelyezni ebbe a környezetbe, akkor rájöttem, hogy nem menne. Egy idő után egész biztos kevés lenne a teendő, unalmassá, monotonná válnának a mindennapok, és az alkotási vágyamat sem tudnám maradéktalanul kiélni.

Az egyik háznál megvendégeltek minket olajban kisütött szágóval és hallal. A szágó egy keményítőalapú, liszt szerű anyag, amit a szágópálmából nyernek. A teljesen íztelen, elképesztően rágós, macokszerű tésztát csak jelentős só kíséretében sikerült letolni, aminek következtében másnap állkapocs izomlázam jelentkezett. A hal pedig csak nyomokban tartalmazott húst, és még azt a keveset sem lehetett élvezni a szálkavadászat miatt. Az étel egészségességével kapcsolatban semmi kifogásom nem lehet, hisz otthon is a keményítő plusz hal a kedvenc párosításom, de az elkészítés módjában azért óriási a különbség. Itt az evés is olyan, mint a házak, pusztán funkcionális szerepet tölt be. De még ennél is sokkal rosszabb a helyzet az ivás terén. Egyáltalán nincs ivóvíz. A hegyekben megoldottuk a csordogáló forrásokból való utánpótlással, a városokban a palackozott víz vásárlásával, de itt ezek egyike sincs. Egyedüli alternatíva a hordókba gyűjtött esővíz fogyasztása. Hihetetlen, de a házak tetejéről csatornával rozsdás hordókba vezetett, döglött rovarokkal teli esővíz a legjobb megoldás szomjoltásra.

Roskadozó szellemház Korogo felé
Roskadozó szellemház Korogo felé

Minden faluban központi szerepet töltenek be a szellemházak (spirit house). Ezek hosszúkás, akár ötven méteres, egy légterű kulturális központok, ahová csak férfiak mehetnek be, illetve manapság már a női turisták is, akik nem tudnak erről a szabályról. Betérve egy ilyenbe, mindenhol ugyanaz az életkép fogadott minket. Helyi férfiak döglenek, bételt rágnak és/vagy cigiznek, szóval csinálják a semmit. A beltér fafaragásokkal gazdagon díszített, és tele van különféle eszközökkel, rituális tárgyakkal. Sokakat kikérdeztünk, de nem tudnám megmondani, hogy egészen pontosan mire használhatták ezeket anno. Az oké, hogy manapság arra, hogy lehúzzák a turistákat, de régebben egész biztosan mélyebb értelemmel bírt ez a dolog. Ahogy nekünk lejött, a helyiek nem igazán vannak tisztában a saját kultúrájukkal. A krokodil ábrázolása a leggyakoribb motívum. A padok és különféle tárolók faragott krokodilfejekben végződnek. Rengeteg festett törzsi maszk, bábu, nőalak és ülő alkalmatosság is hever szanaszét, vagy a fő gerendákra akasztva. Léteznek kétemeletes változatok is, amiknek felső szintje valamivel üresebb.

Az egyik szellemházból való távozás után az ott lebzselők utánunk jöttek, hogy számonkérjék rajtunk a belépő megfizetését. Mi közöltük, hogy ezt talán a belépés előtt kellett volna közölni, de mondanom sem kell, hogy hajthatatlanok voltak, így ismét egy fél órás veszekedés vette kezdetét. A nagy hangoskodásra a falu többi lakója is körénk gyűlt, ahogy az lenni szokott, óriási machetével a kezükben. Mivel a csónakosunk is a helyiek oldalán állt, ezért nem volt jó alkupozíciónk, így végül a jogtalanul követelt pénz átadására kényszerültünk, ami után pontosan ugyanúgy nevettek arcon minket, mint ahogy a hegyvidékben egyszer már megtették velünk. Nagyon bepörögtem a dolgon. Ha csak egy-két esetben találkoztunk volna ilyen emberekkel, akkor le sem írtam volna az egyiket sem ide a blogba, mert hát mindenhol előfordulnak kivételek. Itt viszont a nagyon ritka kivétel az volt, aki korrektül állt hozzánk. Ismét egy alapvetően kellemes napot sikerült pár köcsögnek elrontani, és mivel sajnos minden napra kijutott belőlük, ez alaposan lehúzza az országról alkotott véleményemet.

Kanganaman fő tere
Kanganaman fő tere

Ezen a napon a csónakosunk falujában, a folyó egyik mellékágán lévő Kanganamanban szálltunk meg. Kedvesen fogadtak minket, és látszott, hogy fel vannak készülve turisták fogadására, mert az ő házuk szobákra volt osztva. A krokodiloktól való tartásnál erősebb volt a saját bűzöm, ezért a nap fénypontjaként megmártóztam a Sepik folyóban, ahol a víz ismét akkora örömöt jelentett, mint a Kutubu tónál. Rosszullétemet a poshadt esővíz ivására tudtam fogni. Kissé elgyengültem, és tízpercente jártam ki a rendkívüli mennyiségű legyet bevonzó mellékhelységre, majd elaludtam a vacsora után az asztalnál ülve. Másnap reggel megnéztük a helyi szellemházat, ahol felajánlották, hogy fizetés ellenében bemutatnak egy rituális táncot. Egye fene, belementünk. Megkértek, hogy fáradjunk ki, amíg az előkészületek tartanak, majd elkezdték feldíszíteni piros virágszirmokkal a teljes testet lefedő öltözéküket. Egy dob monoton ütögetésére odagyűltek az emberek a környékről, majd együtt néztük, ahogy a két szereplő előadja a performanszt. A világ legunalmasabb tíz perce következett. Ide-oda dülöngélve lépkedtek jobbra-balra párat, mindenféle váratlan, vagy valamit mondó mozzanat nélkül. A produkció megértéséhez biztosan én vagyok a szűk keresztmetszet, de úgy voltam vele, hogy legalább ők előre szóltak a pénz miatt.

Ezután elmentünk még megnézni pár falut. Itt a csecsebecse árusok úgy működnek, hogy amikor meglátják a turista közeledtét, akkor szedik elő a portékáikat, és terítik a fűre. Amikor az ember egzotikus helyeken jár, akkor hajlamos azt gondolni, hogy a sárban ülő öreg néni évek munkája alatt, több generáción átöröklődő módszerrel faragta és festette ki az előtte heverő krokodilt. Ám amikor a következő faluba érve pontosan ugyanolyan krokodilt terítenek az ottaniak, nehéz nem egyből egy kínai gyártósor képét vizionálni magam előtt. A helyiek megveszik potom pénzért, és jó nagy haszonnal adják tovább az indokolatlan kábulatba esett turistának. Tanácsolom mindenkinek, hogy a világot mindig a maga realitásában szemlélje, és ne akarjon a dolgok mögé többet gondolni, mint amennyi. Amúgy ha valódiak lettek volna, akkor sem vettem volna semmit, mert a már betegesen minimalista hozzáállásom ezt élből kizárja, illetve keresztülcipelni egy haszontalan tárgyat a fél világon, különben sem okos dolog.

Helyiek semmittevése egy szellemházban, Kaminabit faluban
Helyiek semmittevése egy szellemházban, Kaminabit faluban

Palambei falu felé sétálva meglepetésünkre szembejött velünk egy kis turista csoport. A faluba érve a helyiek az épp csak pár perce összepakolt áruikat így újra szedhették elő. Mivel nem vásároltunk semmit, a helyiek nem hagyták annyiban a dolgot, és távozásunkkor fűre lépési díjat(!) követeltek. Nálam ekkor csapott át a dolog önmaga paródiájává, és elhúztam onnan a francba. Végül azt hiszem, a csónakosunk adott valamennyit nekik, mert ő meg abból él, hogy ide hordozgatja a turistákat, és ha fizetség nélkül mentünk volna el, akkor lehetséges, hogy a jövőben nem látogathatta volna ezt a települést. Ez itt az üzleti modell, kérem szépen.

Visszafelé vettük az irányt a folyón, és estére Pagwiba értünk. A környék egyetlen vendégháza, a Sangra Guest House annyira lepusztult volt, hogy amikor a tulaj kinyitott három szobát, hogy válasszak, egészen zavarba jöttem, hogy mi alapján kellene döntenem. A szúnyoghálón tátongó lyukak mérete talán a mérvadó ilyenkor. Megaludtunk, majd másnap hajnalban kinéztünk a piacra. A szokásos gyökérnövényeken és füstölt halon kívül olajban sült fánkok voltak még, tehát csak a szokásos. Az én reggelim pár karika olajban sütött kókuszos karika volt. A lakoma után teherautó platóra szálltunk, és visszatértünk Wewakba. Örültem, amikor a hibbant térítők szállásán viszontláttam a nagy hátizsákomat. Újra élvezhettük a civilizáció áldásait, majd utolsó napjainkra átrepültünk az indonéz határhoz már egészen közeli Vanimo városába.

A képekért köszönet Vándorboynak!

Egy mellékágon csónakázó gyerekek Kanganaman faluban
Egy mellékágon csónakázó gyerekek Kanganaman faluban
A hálószoba, és mellette a konyha
A hálószoba, és mellette a konyha
Főzőcskézés Ambuntiban
Főzőcskézés Ambuntiban
Egy szépen rendben tartott szellemház Palembeiben
Egy szépen rendben tartott szellemház Palembeiben
Egy szellemház tartozékai
Egy szellemház tartozékai
A füstölt hal kedvelt csemege a Sepik mentén
A füstölt hal kedvelt csemege a Sepik mentén
A gyerekek fára mászással ütik el az idejüket
A gyerekek fára mászással ütik el az idejüket
Fiatal krokodilok egyenesen a Sepik folyóból kifogva
Fiatal krokodilok egyenesen a Sepik folyóból kifogva
Ébresztőóra Pagwiban
Ébresztőóra Pagwiban
Wewak repülőterének mellékhelysége
Wewak repülőterének mellékhelysége