Menni.hu
Utazós blog menni vágyóknak.

Karakol és környéke

 - Kirgizisztán

Többnapos túra után, fáradtan estem be ebbe a poros, lepukkant, jellegtelen városba. Kevésben hasonlít a kellemes Biskekre. Az ide utazók a várost a környező látványosságok miatt választják bázispontul.

A jelenleg negyedik legnagyobb kirgiz várost orosz cári csapatok alapították 1869-ben katonai helyőrségként. Ebből kifolyólag történelme nem túl gazdag. A Issyk-Kul tó keleti partjához közel fekszik, anno a tavat használták a torpedórendszerek fejlesztéséhez. A városban jelentős szláv közösség él.

A hetvenezres város utcái itt is szélesek, de aszfaltozva csak a fontosabb utak vannak, többnyire járda nélküli poros térben közlekednek gyalogosok és autósok egyszerre. A város képére leginkább a teljesen jellegtelen kifejezés illik. Több napot is eltöltöttem Karakolban, de még csak fényképezni sem tudtam mit. Csúnya egyszintes épületek követik egymást rendezetlenül szétfolyva a porban.

Karakol utcaképén csak a háttérben lévő hegyek dobnak
Karakol utcaképén csak a háttérben lévő hegyek dobnak

A boltokban is szűk a kínálat, és a bűnözési ráta megemelkedett szintjét remekül tükrözi, hogy egy alkalmazott mindig olyan szögben áll a boltban, hogy lássa a vásárlók minden mozdulatát, ami nagyon kellemetlen érzés. De itt muszáj. Minden kis boltban legalább hat kamera és külön ezek figyelésére felvett dolgozó követi az eseményeket, és szól rá erélyesen a lopkodni akarókra, ami itt mindennapos dolog.

Akad pár látnivaló a városban, de ha valaki ebben az életében lemarad róluk, annak ne fájjon a szíve miattuk. Például az orosz ortodox szentháromság katedrális. Az eredetileg kőből emelt építményt elvitte egy földrengés, utólag fából építették újjá. A hányattatott történelmű épület az aktuális politikai széljárástól függően volt iskola, tornaterem, színház, de még széntároló raktár is. Jelenleg kívülről-belülről nagyon szép templomként funkcionál. A részletes fafaragások, mint kültéri jegyek sok karakoli ház jellemzői, ez ad egy halovány egységet a városnak.

Szentháromság templom
Szentháromság templom

Még cirádásabb építmény a Dungan mecset. A Dunganok Észak-Kínából származó muszlimok, de ha valaki nem tudja az eredetüket, a mecsetre tekintve egyből rájön. Az íves tetőszerkezetű, számtalan faragással díszített, sokszínű, teljesen fából összerakott épület csodával határos módon túlélte a szovjet rombolást. Minimum 20 som adományért látogatható, amit a felújításokra, karbantartásokra fordítanak.

Az impozáns épület mellett a vadiúj melléképületek tanulságos kontrasztot mutattak. A mai építészet tényleg ennyire visszafejlődött? Mi már tényleg nem tudunk semmi esztétikusat alkotni, csak és kizárólag téglalap alapú szürke betondobozokat? Vagy a mai szigorú építészeti szabályozás folyamán semmi másra nincs lehetőségük a tervezőknek, mert meg kell felelni minden idióta szabálynak a tűzvédelemtől kezdve a vészkijáratokon át az akadálymentességig? Szerintem ha ma is igényes, esztétikus, aprólékosan kidolgozott épületek között sétálhatnánk, az rengeteget emelne az emberek hangulatán, esztétikai érzékén, általános igényszintjén.

A gazdag díszítésű Dungan mecset
A gazdag díszítésű Dungan mecset

A történelmi múzeumba a dél alatti forróságban 70 somért bemenekülve a régió ősi használati eszközeit, viseleteit és szokásait tekinthettem meg. Jó pár kirgiz múzeum meglátogatása után nem adott sok pluszt. Van egy fotókiállítás része is, ahol a fekete-fehér képeket nézegetve Karakol és környéke hajdani életébe gondolhatjuk vissza magunkat. Sokszor úgy érzi az ember, hogy jobb élet lehetett régebben, és valamilyen szempontból ez igaz is, de azért akadt itt pár erősebb kép, amit nem akarnék visszahozni. Volt egy szoba, ami kitömött állatokkal volt tele. Én ezekben a szobákban - bárhol is járjak a világban - elmormolok egy átkot a köcsög vadászokra, és megállás nélkül továbbhaladok. Az utolsó szobában rengeteg vörös csillagos, lenines kitűző, érdemérem volt, amiket odahazúról is ismerhet mindenki.

Közép-Ázsia egyetlen állatkertje is itt található. Szintén 70 som a jegyár. Már a belépés előtt féltem kicsit, hogy talán nem kellene látnom azt, ami odabenn van. Elsőnek az tűnt fel, hogy nincs térkép és az információs táblák is teljesen üresek. A ketreceken volt pár nagyon megkopott tábla, kizárólag cirill betűkkel. A tájékoztatás tehát nem teljeskörű. Legtöbben az őzek voltak. Rajtuk kívül főleg lovak, tevék, keselyűk, kecskék, bárányok, és farkasfélék lakják a helyet, de van egy medve is. Bosszantó volt az a logikátlanság, hogy az oroszlán a bárány mellett, a farkasok meg az őzek mellett kaptak helyet úgy, hogy a rácsokon keresztül látták egymást.

Neki ezt dobta az élet
Neki ezt dobta az élet

Ha rajtam múlna, akkor az állatkerteket úgy általánosan mindenhol a világon bezáratnám. Nem jártam még olyan állatkertben - beleértve ide a legszínvonalasabbakat is - amiben sétálva ne a szomorúság lett volna úrrá rajtam. Ezek az állatok elveszítik azokat a tulajdonságaikat, amik miatt azok, amik. Bezárva egy kis helyre életük végéig, várva a megváltó halált viselik azt, hogy pár, vattacukrot majszoló hülyegyerek vigyorog rájuk. Elég a szemükbe nézni ezeknek az állatoknak, ott van benne minden. És bár egyrészről örültem annak, hogy láthattam itt négy jakot is, de ez csak nekem volt jó, és nem az állatoknak. A mínusz húszhoz szokott bundások plusz negyvenben lihegve próbáltak túlélni, miközben egy kis területre bezárva nézték a távoli hatalmas hegyi legelőket, ahová ők soha sem juthatnak el. Hogy kicsit jobbá tegyem a napjukat, órákon át friss füvet tépkedtem nekik, és a kezemből etettem őket.

Jakok a karakoli állatkertben
Jakok a karakoli állatkertben

Vasárnap kora reggelente van állatvásár, amiről én pont lemaradtam, de talán nem is baj, mert az sem egy lélekemelő dolog. Megfigyeltem, hogy úgy általánosságában elég keményen bánnak az állatokkal a helyiek, ami azért érdekes, mert sokszor tőlük függenek, vagy az az egyetlen vagyonuk. Olyan lelketlenül, mintha egy ócska használati tárgy lenne. De biztosan én látom rosszul, ezt ők jobban tudják, hisz ez az ő világuk.

Vannak elhanyagolt zöld parkok, közterek, de a város hangulata azokra is rányomja a bélyegét. Az egyikben működik egy retró vidámpark, ami csak számomra retró, a helyieknek ez a jelen. Van persze piac is, ami itt egy sikátor labirintus. A standok között egy embernyi hely van, így nagy a tumultus. Zöldségek, gyümölcsök és kenyerek csak a szélső sorokban vannak, beljebb haladva inkább ruházati és kacatos kirakodók boltolnak. Sosem fogom megérteni az üzleti modellt azoknál az árusoknál, akik a négyzethálós elrendezésű hatalmas piac közepén, a tizedik sorban próbálnak 100 forintos műanyag vackokat eladni. Délután öt körül kezd összepakolni a bazár, ekkor kenyeret már nem szabad venni.

Lakóépület Karakolban
Lakóépület Karakolban

Ezzel tartalmilag ki is fogyott Karakol. A környéke viszont tele van látni- és csinálnivalókkal. A téli sportok szerelmesei számára itt található Közép-Ázsia legmagasabb síközpontja. Vannak melegvizű források is, elég hozzá csak a szomszédos Ak-Suu faluig menni. Amik engem ezeknél jobban vonzottak, azok a természeti szépségek.

Elsőkét a Jeti Oguz-t, vagyis a hét bikát látogattam meg. A hasonló nevű településtől 15 kilométerre délre fekvő vöröses sziklaformációk méltán világhírűek. A roppant sablonos helyi legenda legyártói szerint az üledékes kőzetek egy törött szívet formálnak, amiben van is valami, főleg, mivel pirosak. A valaha egységes sziklát az Ala-Too hegységből lezúduló folyók vagdalták szét hét darabra, és az erózió mindmáig folyamatosan pusztítja. A vörös sziklák a rajtuk növő zöld fenyőkkel, és a tövükben futó türkiz folyóval gyönyörű képet adnak.

Az összetört szív
Az összetört szív

Az odajutáshoz ezúttal ajánlott a legegyszerűbb módszert, a taxit választani. Karakolból a 30 kilométeres útért megegyezés alapján 600-800 som a reális ár. Az út vége közvetlenül a szív formáció mellett halad el. Az első benyomásom az volt, hogy ez nagyobb, mint gondoltam. Illetve, hogy az előzetesen látott képekre tényleg nem dolgoztak rá photoshoppal, ezek a sziklák valóban nagyon vörösek.

A legjobb kilátás az út keleti oldaláról nyílik, ahol egy hosszú emelkedőn elég magasra fel lehet sétálni. Aki szereti a sziklákat, az jó sokáig el tudja nézni az alakzatokat. Bikát nem tudtam belelátni az egyikbe se, és akárhogy számoltam, a hét darab az meg pláne nem jött ki, de ettől függetlenül nagyon tetszettek.

A hét bika néhány tagja
A hét bika néhány tagja

Elindultam innen egy rövidebb túrára, a Devechi Kosy vízeséshez. Nagyon szép völgyben haladt a séta egy órán keresztül, majd egy nagy térre lyukadtam ki, ahol a várakozásaim ellenére rengetegen voltak. Sajnos ahová autóút vezet, azt a helyet már megette a fene. Számtalan jurta volt felállítva, rengetegen piknikeztek, lehetett lovagolni, sassal fényképezkedni, meg a szokásos kirgiz dolgok. A tömegnek köszönhetően a gyönyörű természetben lágyan fújta a szél a kólás flakonokat és nejlonzacskókat.

Hátizsákos túrázó, aki az út elejétől sétált, ismét egyedül én voltam. Nem akarnak az emberek erőfeszítést tenni. Ők csak a végeredményt, a vízesést akarják látni, a lehető legkevesebb energiabefektetéssel. Pedig nem a vízesés a lényeg. Az csak egy szimbolikusan kijelölt pontja annak, hogy hol az út, vagyis az erőfeszítés vége.

Devechi Kosy vízesés felülről
Devechi Kosy vízesés felülről

Sikerült olyan jó ütemben odaérnem a fátyol szerű zuhatag lábához, hogy jó ideig egyedül én voltam ott. Utánam megérkezett egy kazah család, az apuka hősiesen beállt a víz alá, majd távozásukkor elhelyezett ott egy üres kólás flakont. Ezek a dolgok engem nagyon bosszantanak. És a baj az, hogy órákig bepörgetnek, elrontják a kedvemet. Ilyenkor az agyamban az emberi lény teljesen reménytelen, szenvedést érdemlő mivolta a téma, az, hogy megérdemeljük a pusztulásunkat.

Felszedtem a szemetét, és magammal vittem. Régebben még úgy gondoltam, amikor szemetet láttam az erdőkben, hogy mások szemete nem az én dolgom, nem nekem kell vele vesződni. Ma viszont már úgy gondolom, hogy ez nem vesződség. Teljesen mindegy, hogy kié a szemét és hogy hogyan került oda. Ott van. És én is ott vagyok. Csak egyetlen dolog számít, az, hogy könnyítsek a természet terhén.

Visszafelé sétálva figyelmes lettem egy mellék ösvényre. Egy barlang felé vezetett az út, ami előtt egy rozoga bódéban egy fiatal srác szedte a belépőt, 50 somot. Nem tudom, hogy a díj mire fel, mert a kiépítettséget mindössze egy létra és a barlang felé pakolt két papír leopárd jelentette. Úgy 30 méter hosszú lehet a barlang, amiben semmi extra nem volt, mégis megszerettem, és jól elhülyültem benne a fényképezőgépem segítségével.

Jól elszórakoztattam magam odabenn
Jól elszórakoztattam magam odabenn

Visszaérve a bikákhoz, újból felsétáltam az emelkedőre, ugyanis délután, teljesen más fényviszonyok között, a sziklák is kicsit máshogy festettek. Lesétáltam a szív alakzat tövéhez, amit egy türkiz színű folyó mos, és látván, hogy a helyiek is oda járnak vizet gyűjteni, én is feltöltöttem a flakonomat. Legnagyobb bánatomra elfelejtettem egy kis kavicsot elhozni magamnak, pedig a vörös kő remekül illett volna a Föld minden részét átfogó gyűjteményembe.

A sziklaformáció nyugati része
A sziklaformáció nyugati része

Karakolba vissza egy ún. shared taxival mentem, vagyis olyan autóval, amiben mások is utaznak. Árban olcsóbb (300 som volt az út), viszont előfordul, hogy olykor egy szakadt Ladában, masszívan részeg emberekkel kell együtt utazni, mint jelen esetben is történt.

A legnagyobb szám a város környékén - egyben kirgiz kalandom fő attrakciója - az Ala-Kul magashegyi tó, amit csak többnapos túra keretén belül lehet elérni. De az már egy másik történet.

Még néhány kép a környékről:

Utcakép
Utcakép
Jak a karakoli állatkertben
Jak a karakoli állatkertben
A Jeti-Oguzt keresztülszelő útszakasz
A Jeti-Oguzt keresztülszelő útszakasz
A Jeti-Oguz völgy kellemes sétahely
A Jeti-Oguz völgy kellemes sétahely
A barlang bejáratánál
A barlang bejáratánál
Kirgíziában sokan lóháton közlekednek
Kirgíziában sokan lóháton közlekednek
A Devechi Kosy vízesés
A Devechi Kosy vízesés