Kelet-Borneó

Borneó a Föld harmadik legnagyobb szigete. Három ország osztozik rajta, az Indonéziához tartozó részét Kalimantannak hívják, mi annak keleti oldalára érkeztünk meg Sulawesiről. A sok érdekessége mellett a régió számtalan problémával küzd, amiket lehetetlen nem észrevenni.

A világ egyik legnagyobb összefüggő esőerdő állománya volt ezen a szigeten még nem is olyan rég. Mára viszont minden fronton támadás éri, már csak a faállomány fele van meg, és nem kell sokat várni arra, hogy a komplett borneói erdőség kipusztuljon. Ennek egyik oka nyilván az intenzív fakitermelés. A másik ok, hogy Javán már egész egyszerűen nem férnek el az emberek, és el kell őket valahová paterolni. A sok embernek viszont hely kell. Az indonézek roppant konstruktív megoldása pedig az, hogy felgyújtják az egész szigetet. Az, hogy így még felhasználható faanyag sem keletkezik, az nem probléma nekik, így lehet a leggyorsabban haladni. Hogy a nagyságrendeket szemléltessem, 1997-ben fellobbant egy két évig tartó erdőtűz. A problémát tovább fokozza, hogy a környék olajkincsekben is gazdag, és jelentős széntartalékai is vannak, így a nehézipar is kőkeményen befészkelte magát. A helyzetnek nem hiszem hogy létezik megoldása, hisz a probléma visszavezethető a túlnépesedésre, aminek exponenciálisan növekvő súlyosságát senki nem akarja belátni, és aminek a kezelésére tett javaslatokat senki sem szereti hallgatni. Már a repülőről láttam a sok olajkutat Balikpapan közelében a tengeren. A leszállás után először azt hittem, hogy csak a szokásos pára, vagy köd az, ami mindenfelé szétterül, de mivel konstans a jelenség, szembesülnöm kellett vele, hogy ez bizony a szmog. Buszra szálltunk, hogy eljussunk a központunknak megtett Samarindába, és az út mellett végig füstölő erdőket, vagy már teljesen feketére leégett területeket láttunk.

A városban összefutottunk egy kanadai nővel, akinek segítettünk megtalálni a hoteljét, és ha már bent voltunk, beraktároztunk a hallban kihelyezett cukorkákból, és megittuk az ingyen fogyasztható hideg üdítőkészlet javát. Az éppen vasárnaponként tartott zenés-táncos kulturális rendezvényre együtt látogattunk el a nem messze lévő Pampang faluba. Borneó őshonosai a Dayak emberek. Az ő tradícióik az iszlám megjelenésének és a rengeteg ember idetelepítésének révén eltűnőben vannak. Mi itt az ő kultúrájuk egy pici szeletébe kukkanthattunk bele. Az emberi test szándékos elcsúfítását (szépítését?) mindig értetlenül szemlélem, és itt sem volt ez másképp, amikor megláttam azt az idős nénit, akinek annyi súly volt ráaggatva a fülére, hogy a fülcimpája a vállánál is lejjebb ért. Magának a performansznak egy longhouse adott helyet. Így hívják errefelé a kultúrházat. Ezek rendszerint egyetlen nagy beltérrel rendelkező, hosszúkás faépületek, amik a táncos mulatságoktól, a közösségi semmittevésen át, az állatáldozatok bemutatásáig, mindenféle események lebonyolítása alkalmasak.

A belépő kifizetésekor megkérdezték, hogy melyik országból érkeztünk. Mint később kiderült, erre azért volt szükség, mert a ceremónia kezdetekor a bemondó egyesével szólította és üdvözölte az idegeneket, jelen esetben Magyarország, Kanada, és Messzeföld képviselőit, Gábor ugyanis ez utóbbi országot adta meg a regisztrációkor. 5-10 perces előadások követték egymást, ahol a fellépők gazdagon díszített ruházatban, monoton módon pengetett élőzene kíséretében, nagyon lágy csoportos táncmozgást végeztek. Egy másodperc sem volt, amiből ne a megnyugvás sugárzott volna. A hölgyek kezére kötött tollazat, és az azzal való könnyed mozdulatok végzése csak fokozta a hatást. Voltak ugyan férfiak is, akik fakarddal és fapajzzsal a kezükben mozogtak, és nyilvánvalóan harci mozdulatokat végeztek, de még az ő mozgásuk is lágy és folyékony volt, nagyon finom átmenetekkel. Még a legdurvább, szörnymaszkot viselő, és időnként a közönség külföldi tagjaira hirtelen ráordító és megijeszteni akaró csoport mozgása is alapjaiban nyugodt volt. Idősebb és fiatalabb generáció egyaránt képviselve volt fellépőként.

Csoportos Dayak tánc Pampangban
Csoportos Dayak tánc Pampangban

Az utolsó számok egyike kilógott a sorból, megpróbálom leírni a látottakat. Négyen-négyen letérdeltek egymással szemben, és mindegyik pár tartott a két kezében egy-egy farudat. Ezeket a rudakat ritmusra, kétszer az előttük földön heverő fagerendához ütötték, majd egyszer egymáshoz csapták. A többiek feladata az volt, hogy ezen mozgó farudak között, váltott lábbal ugrálva átszökdeljenek. Mondanom sem kell, van tétje a dolognak, ugyanis ha rosszul számolja ki az ugró az ütemet, akkor összecsapják a lábszárát a farúddal. A lányok hiba nélkül, oda-vissza áthaladtak párszor az akadálypályán, egyre gyorsuló ütemre. Jó móka volt, főleg, hogy a közönség soraiból is várták a jelentkezőket. Akikből nem is volt hiány, úgyhogy gúnyosan kacaghattunk, amikor a vékony, tűzrőlpattant kislányok közé egy termetes, látszólag testmozgást soha nem végző középkorú indonéz csatlakozott, akinek az ugrálás közben kiesett a mobilja, és már a rudakat csapkodó lányok próbáltak az ő üteméhez igazodni, de még úgysem sikerült abszolválnia a feladatot. Nekem ez az egész rendezvény nagyon tetszett, érdemes volt ide kiruccanni.

Visszatértünk Samarindába, ahol couchsurfinges hostunk volt, egy egészségügyi szervezet igazgatónőjének személyében. A szálláshely a muszlim nő által rendelkezésünkre bocsátott tárgyalóterem volt. Ha a legdrágább hotelbe mentünk volna, akkor sem lett volna 150 négyzetméteres szobánk, az tuti. Az asztal körül elhelyezett harminc széken remekül lehetett szárítani a külön fürdőszobánkban kimosott ruháinkat. A sarokba pakolt hangcuccok és a szintetizátor volt a hab a tortán. Évtizedek után újra játszottam egy kicsit billentyűkön, érdekes módon nem feledve a régről beidegződött dallamokat. Az utcán átellenben volt egy netbarlang, ahol a szokásos módon, egy dobozban, a földön térdepelve kellett nyomkodni az ezer éves gépeket, és bámulni az irtó mocskos, néha be is tört monitort, miközben mindenki cigizik. Azon már meg sem lepődtünk, amikor egy nappal később a hely egyik szobája átalakult díszhal kiállítássá. Szemben az úton volt a kedvenc reggeliző törzshelyünk, ahol egy idős néninél lehetett nagyon olcsón jókat enni, így egy helyen megvolt minden, amire egy utazónak szüksége lehet.

Reggel útnak indultunk Sangattába, ahol a Kutai Nemzeti Parkot terveztük meglátogatni. A pár órás buszút meglehetősen kényelmetlenre sikerült, ugyanis nekem már csak egy műanyag pótszék jutott a busz közepén lévő folyosón, ami az út minőségéből és a műanyag rugalmasságából fakadóan végig pattogott alattam. Amikor megérkeztünk, két nagyon jó fej couchsurfer fogadott minket. A lány és a fiú nem párok, de szemmel láthatóan lelkes és elkötelezett CS-sek, akiknek még saját molinójuk is volt. Vidámak voltak, és a kettejük között lévő interakciókat figyelve nekem is jobb kedvem támadt, folyton ugratták egymást. Megvendégeltek minket, valamilyen levest ettünk náluk, aztán meg borzasztó édességgel kínáltak. A lakás belülről olyan, amit már Indonéziában megszoktam, vagyis elég nagy a rumli, és ami fontosabb, hogy a szobáknak nincs külön stílusa, hangulata, hanem csak valamilyen egyszerű funkciót teljesít. A lány egyetemre jár, és amikor kiderült, hogy egyszerre többre is, akkor hirtelen megkérdőjeleztük az indonéz felsőoktatás színvonalát. A fiúról nem tudom pontosan, hogy hol dolgozik, de ha azt mondom, hogy a helyi olajvállalatnál, a Pertamina cégnél, akkor nem lőhetek nagyon mellé, mert mindenki ott dolgozik.

A Sangatta folyón hajózva a Kutai Nemzeti Park guidejával
A Sangatta folyón hajózva a Kutai Nemzeti Park guidejával

A srácok kivittek a Sangatta folyó partjára - amibe épp ömlött bele az olaj - mert onnan indult a motorcsónakunk a Kutai Parkba. Az indulás után pár perccel a folyóparton már láttunk ugráló majmokat, úgyhogy a tartalmat biztosítottnak éreztem. Ezt a helyet nem tudtuk olcsón megúszni. Meg kellett fizetnünk a csónakot, a guideot, a szállást, illetve a turistabelépő árát, ami a helyi ár sokszorosa. A magas ár ellenére semmilyen kiépítettsége nincs a helynek, ami a turistákat segítené. Az úton elszórtan kirakott térképek a világ legrosszabb térképei, teljesen fals jelzésekkel, és semmilyen információs tábla sincs. Csak a dzsungel, és kész. Elindultunk a guideunkkal, aki előzetesen felkutatta az orangutánokat, így egyből oda tudott minket vezetni hozzájuk. Maga az elnevezés az indonéz orang (ember) és hutan (erdő) szavakból adódik. Elég magasan voltak, így nem volt teljes az élmény. Megtudtam róluk, hogy ők sosem ugranak. A kezükkel és lábukkal kapaszkodva haladnak ágról ágra, amit csak akkor engednek el, amikor már biztosan fogják a másikat, tehát biztonságra törekedve másznak, a mozgásuk elegáns, folyamatos. Illetve félnek a víztől, ezért ha egy folyó állja útjukat, azon nem is tudnak átmenni.

Maga a dzsungel teljesen élhetetlen környezet, nemcsak fehér-, hanem bármilyen ember számára. A klíma forró és nagyon párás. Minden, ami mozog, az szúr, csíp, mar, vág, gyötör. Amint megáll az ember, ezernyi parazita akar belőle élni. Megfelelő ruházat nincs. A legjobb talán egy nagyon-nagyon vékony, de teljes testet lefedő szellős textília lenne, de ilyen nincs mindig kéznél. Az sem megoldás, ha az ember annyi DEET-et fúj magára, hogy amerre jár, nyomában pusztul az erdő, ugyanis a legtöbb élősködőt még ez sem érdekli.

Kezdett lemenni a nap, és a guideunk közölte velünk, hogy neki itt még dolga van, de mi induljunk csak vissza. Nah, gondoltuk, nem semmi szolgáltatást kaptunk a pénzünkért, egyedül bóklászhatunk a dzsungelben. Naná, hogy eltévedtünk. Követtünk egy ösvényt, ahol időnként számjelzések voltak a fákon, amik egyre növekedtek, így azt gondoltuk, hogy vezet valahová az út. Ha jól emlékszem, a 43-as számnál fordultunk vissza. Teljesen sötétben értünk haza, a folyóparton már javában villogtak a szentjánosbogarak.

Egy nagy fa nagy levelével
Egy nagy fa nagy levelével

Megaludtunk, majd másnap reggel bevállaltunk egy maszek sétát, vezető nélkül, kizárólag a kijelölt úton. A legelőször szembeötlő dolog az volt, hogy mennyire túlméretezett minden. Hatalmas fák, vastag törzsekkel, és óriási levelekkel. Az egyik ilyen levél épp elém zuhant le, és annyira megtetszett, hogy felvettem, és vittem magammal egész nap. A szépségén kívül saját magam legyezésére, és a rovarok elhessegetésére is jó volt. A bokrok ágain tenyér nagyságú lepkék csoportosultak, a földön ujjnyi vastag hangyák léptek egymás lábnyomaiba. Aztán volt sok különlegesség, például a fák törzsén pihengető fulgorid planthopperek (sarkantyúskabócák), amiket meg is lehetett érinteni, de abban a pillanatban, ahogy hozzájuk értünk, hirtelen egy pattanó hangot kiadva elrepültek a fáról. A növények között a fényért folyik a küzdelem, ezért mindegyikük próbál minél feljebb jutni. A kúszónövények a fatörzsekre spirálisan rácsavarodva kapaszkodnak egyre magasabbra. Akad olyan lián is, ami mindeközben a támaszként használt fát meg is öli.

Programunk végeztével visszacsónakáztunk Sangattába, majd vidám segítőink kivittek minket a buszállomásra, és velünk együtt kivárták a járat indulását. Talán ők voltak az egyedüli couchsurferek, akikkel úgy éreztem, hogy érdemes lett volna több időt is eltölteni. De buszunk velünk együtt robogott tovább, vissza Samarindába. Kárpótlásként a sorstól az idefelé vezető buszút kényelmetlenségéért cserébe, ezúttal előkelő helyem volt, legelöl, a sofőr melletti ülésen. A lábaimat már zavarba ejtően sok pózba el tudtam helyezni, a cigifüst nagy százaléka is a busz hátsóbb részében kavargott, így semmi nem akadályozta a szórakozásomat, amit a sofőr vezetéstechnikája, és a fülemben hallgatott Dávid Gyula részecskefizika előadás kombinációja adott. Műszerfal nélküli járművünk sofőrjének taktikája az volt, hogy a lejtőkön nagy gázadás kíséretében közel fénysebességre gyorsított, azért, hogy a következő parton, energiabefektetés nélkül, lendületből fel tudjon menni. Mikor a part közepén egy váratlan forgalmi szituáció miatt bele kellett fékezni a hullámvasutakat idéző harmóniába, és vissza kellett váltani egyesbe, az olyan energiákat emésztett fel, amivel még egy fekete lyukból is ki lehetett volna törni.

Visszaértünk aludni a tárgyalótermünkbe, és másnap reggel útnak indultunk keletnek, hogy a Mahakam folyón felfelé haladva, megnézzük az ottani érdekességeket. Ha egy környékről a google mapsen csak egy nagy elmosódott paca látszik, amire rá se lehet rendesen zoomolni, az már jelent valamit. Ezzel általában csak azok a helyek büszkélkedhetnek, ahol egyáltalán nincs semmi, vagy szigorúan titkos, vagy érdektelen. Ezen a környéken viszont van valami, ami egyáltalán nem titkos, ráadásul érdekes.

Kota Bangunig költségkímélés miatt szárazföldön tettük meg az utat. Kikötőjében narancsot hámozva vártuk a hajót, ami meg is érkezett, de a legnagyobb meglepetésünkre nem állt meg, hanem az orrunk előtt haladt tovább egyenesen a folyón. Szerintem itt egy gondosan megtervezett lehúzás áldozatai voltunk. Úgy gondolom, a hajó megállt volna, ha értesül róla, hogy vannak utasok. De mivel ez nem történt meg, így tovahaladt, aminek következményeként a kikötőben lévő "segítőkész" emberek már egyből ajánlották is a motorcsónakjaikat, amivel utolérhetjük a nagy hajót, és átszállhatunk rá a vízen. Nem volt más választásunk, így belementünk. Sikerült beérni a hajót, majd átszálláskor az 1-2 perces csónakázáshoz képest valami pofátlanul nagy összeget kértek el, és mivel nehéz volt úgy alkudozni, hogy a két lábam két különböző imbolygó hajón van, így ők nyertek. Ilyenkor annak a tudata nyugtat meg, hogy ezek az emberek úgyis csak saját maguk pusztítására tudják fordítani a kapott pénzt, például cigire költik, tehát a pénz átadásával lényegében ártottam nekik. A kétszintes hajón bőven volt még hely. A motor fülsüketítő zaja elől az emeleten tudtunk a legjobban elbújni, így onnan szemléltük a folyón lassan közlekedő, óriási uszályokat, amik púposra voltak rakva szénnel.

Muara Muntai hangulatos utcái
Muara Muntai hangulatos utcái

Megérkeztünk Muara Munatai faluba, ami az általam látott legszebb borneói település volt. Különlegességét az adja, hogy mind a házak, mind az utak, lényegében az egész falu cölöpökön áll. Mi a száraz évszakban voltunk ugyan, de el tudom képzelni, hogy a folyó áradásakor mekkora jelentősége van ennek az építészeti megoldásnak. A színes házak is megnyerőek, de a lebegő utak azok, amik alapvetően meghatározzák a hely hangulatát. A végtelen számú fapadlóból összeszögelt széles úthálózat mindegyik ház teraszával össze van kötve, ami nagyon tetszetős. Az út végig ép, még szegélye is van. Egyetlen korhadt vagy törött falapot sem látni, gondolom biztonsági okokból azonnal cserélik a hibás elemeket. Jó rajta sétálni, bejártuk az egész települést. Persze ez nem járda, hanem úttest, és a helyiek ezen is motorral közlekednek, és az elhaladásukkor a zörgő falapok hangja csak hozzáad az összképhez. Ritka az olyan indonéz település, ami ennyire egyedi, rendezett és egységes arculatot mutat.

Megaludtunk egy kieső járdán a part közelében, majd kora reggel, kis alkudozás után fogtunk egy motoros csónakot, vagy ahogy erre nevezik, cest, és haladtunk tovább felfelé a folyón, Janturba. Ami szintén egy megemelt falu, de mégsem volt meg az a hangulata, mint az előzőnek. Meglátogattunk egy iskolát, ahol megtapasztaltuk, hogy errefelé a tanári álláshoz sem kell túlságosan okosnak lenni. Majd belefutottunk egy esküvőbe. A fiatal párt népes tömeg követte a fautakon sétálva egy feldíszített házig. Ott megálltak, és az ünnepeltek az áldozat szerepét játszva kiálltak a tömeg elé, és szótlanul tűrték a körülöttük zajló eseményeket. Például azokat, a számomra kínosnak ható szituációkat is, amikor a hozzátartozók időnként odaléptek hozzájuk, és hol a hajukat igazgatták, hol az öltözetüket. Mint az oviban, amikor az anyuka zsebkendővel megtörli a gyereke száját. Azok meg csak álltak mozdulatlanul, fapofával, és teljesen meredten bámultak maguk elé még jó ideig, amíg tartott a fényképezés. Aztán bevonultak a házba, ahol ugyanezt folytatták, csak ülve.

Jantur települése a folyón átívelő hídról
Jantur települése a folyón átívelő hídról

A folyóparti látványt egy óriási mecset dominálja. A parton ennek ellenére csupa olyan csónakos ember él, akik a mindent látó mecset árnyékában sem hajlandóak felebarátaikat önzetlenül átsegíteni a folyó túloldalára, így el kellett gyalogolnunk egy távoli hídig, majd onnan jó sokat vissza, hogy irányba álljunk következő úti célunk felé. Kisétáltunk a falu határáig, ahol már teljesen tisztán látszódott, hogy az épp most tetőző szárazság miatt lehetetlen a sekély vízen való közlekedés. Próbáltunk motoros fuvart kialkudni, de a kapott árajánlatot nem tudtuk elfogadni, így patthelyzetben ott dekkoltunk a falu végén, ahol véget ér a megemelt út. Tikkasztó meleg volt. Egy helyi család, látván tanácstalanságunkat, behívott a házuk előtti árnyékba, és később még rizst is hoztak. Talán órák is elteltek addig, mire sikerült a motorossal egy mindkét fél számára előnyös fizetési konstrukciót kialakítani. Egyesével szállított el minket. Először Gábor ment vele, és az útjuk olyan hosszúra nyúlt, hogy a várakozás ideje alatt a fáradtságtól és a hőségtől el is aludtam, a ház előtti, egyre vékonyodó árnyékos sávban. Aztán következett az én fuvarom, ahol félúton eszméltem csak rá, hogy egy hatalmas, kiszáradt tó medrében motorozunk. Az esős évszakban gondolom tele lehet vízzel, hisz mindenfelé halcsapdák és vízszintet jelző cölöpök álltak ki a földből, de most porszáraz volt az egész.

Így értünk el Tanjung Isuy-ba. Az utcán végighaladva láttunk keresztény templomot, víztisztító épületet, focipályát, mecsetet, piacot és iskolát. Ez utóbbit itt is meglátogattuk. Ami mindig jó ötlet, mert van rá esély, hogy a tanárok között angolul beszélő emberbe botlunk, akit ki lehet faggatni a környékről. Megismertünk egy értelmes, fiatal tanárt, akit nem sokkal később egy közösen elfogyasztott ebéd közben kérdezgettük a helyi oktatási rendszer sajátosságairól, és a környék látnivalóiról, miközben egy Chuck Norris film ment a háttérben. A kellemes társalgásba - mint már megannyiszor - az ordító mecset rondított közbe. Feltettük a kérdést, hogy a javarészt keresztény társaságot bosszantja-e ez a jelenség. Amikor benéztünk a mecsetekbe, imaidő alatt alig pár ember lézengett bennük. A hangzavarból viszont mindenki kap. Úgy veszem észre, hogy nem szívesen beszélnek erről a kérdésről a helyiek, de tovább nyaggatva őket azért érződik az őszinte beismerése annak, hogy ez bizony egy valós probléma.

Elindultunk egy túrára, ami nem sikerült túl tartalmasra. Gázoltunk a sásban, láttunk leégetett erdőt, majd belefutottunk egy hatalmas olajpálma ültetvénybe. Biztosan nagy biznisz a termesztése, csak az a baj, hogy jelentős mértékben hozzájárul az esőerdők megnyirbálásához. Illetve ahová egyszer ilyen pálmákat ültetnek, ott a belőlük kiáramló anyagok miatt a helyükön soha sem nő már újra erdő. Azt hiszem, ez volt a hiányzó láncszem ahhoz, hogy a fakitermeléssel és erdőégetésekkel, illetve az olajkutakkal és szénbányákkal együtt Borneó kimerítse az összes lehetséges módját annak, ahogyan környezetet pusztítani lehet.

Az ültetvényen dolgozók egyik teherautóját lestoppolva jutottunk vissza a lakott területre. Az utcán sétálva, benézve a házakba, hirtelen megláttam egy borbélyt, sőt, mit több, egy szalont. A hölgyek, engem meglátva először alig akartak előbújni, nem tudom, hogy épp szabadnap volt-e, vagy csak féltek tőlem, de aztán elvállalták a melót. Extra szolgáltatásként egy ugribugri kiscsaj kínált minket egészen borzasztó ízű, többszínű, gejl itallal, amit nehéz volt mosolyogva leküldeni. Szállásunk egy olcsó losmen volt, ahová visszatérve még meg is borotválkoztam, így az entrópiát jelentős mértékben csökkentettem. Volt egy gitár a folyosón, azt próbáltam pengetni kicsit, miközben odakinn elkezdett szakadni az eső. Belegondoltam, hogy amióta Indonéziába értem, még soha nem esett, de még felhő is alig volt az égen. Attól tartottunk, hogy ezzel elkezdődött az esős időszak, és innentől már el sem áll, de szerencsére nem így lett. Az ömlő víz viszont semmiben nem befolyásolta a helyiek viselkedését. Az asszonyok ugyanúgy mezítláb, a fejükön kosarat egyensúlyozva közlekedtek az utcán, és egyáltalán nem szaporázták a lépteiket. Minden maradt pontosan ugyanúgy, csak épp esett.

Kalitkába zárt madár
Kalitkába zárt madár

Másnap az utcán sétálva az egyik háznál szép, színes madarakat láttunk. Számomra nincs elkeserítőbb látvány egy kalitkába zárt madárnál. Egy állat, ami repülni akar, egy akkora helyre van bezárva, ahol még csak megmozdítani sem bírja a szárnyait, maximum ugrál ide-oda. Tegyük fel, hogy a gazdája kedveli őket. Az ember van annyira hülye, hogy szeretet címén börtönbe zárja kedvencét, így a legalapvetőbb jogot, a szabadságot veszi el tőle. Szereti, ezért bántja. Erre mindig azt a választ kapom az emberektől, hogy így az állat kap enni, inni, meg hogy sokkal tovább él, mintha a természetben lenne. Nekik üzenem, hogy az életben nem az a lényeg, hogy minél tovább tartson, hanem az, hogy amíg tart, addig a lehető legjobb minőségben teljen. De szerintem amúgy sem a madarat szereti, hanem azt, hogy neki van egy madara. Mert ha valóban az állatot szeretné, akkor elengedné. Komolyan elgondolkodtam az ökoterrorizmuson, vagyis hogy pár karmapontért cserébe szabadjára eresztem a madarakat.

A fiatal tanár elvállalta a guide szerepét, és motorjával elvitt minket Mancong faluba. Előtte feltöltöttem az ivóvízkészletemet a tisztított vízből alig pár forintért. Kellemetlen mellékíze volt, de a tiszta vizet értékelni kell errefelé. Megnéztünk egy longhouse-t, ami tényleg nagyon hosszú volt, ráadásul többszintes is. Előtte érdekes fafaragások álltak, embereket ábrázolva, majommal a fejükön. Az egész összképe olyan, amire ha az ember ránéz, azt mondja, hogy szép. Elgondolkodtam rajta, hogy a régi épületekre miért jobb ránézni, mint a modernekre. A választ a túlszabályzott modernizációra tudom visszavezetni. Régen, a funkción kívül az esztétikára is nagy hangsúly esett, és talán ezeken kívül másra nem is. Ma a legfontosabb az, hogy az összes, építészetre piócaként rátelepedő szabályrendszernek meg kell felelni, a tűzvédelmi előírásoktól kezdve, az összes megkülönböztetett bánásmódot igénylő csoport speciális igényein át a kéményseprőkig bezárólag. A produktum ebből fakadóan egy lelketlen, valószínűleg négyzet alakú, egyszínű, a falainak minden négyzetméterén biztonsági előírásokat, menekülési terveket, és tűzoltó palackokat tartalmazó, minden díszítést és egyediséget nélkülöző jellegtelen betonmonstrum lesz.

Mancongtól nem messze van a főút, ami visszavisz Samarinda felé. Mi csak Tenggarong városáig buszoztunk, de így is sokáig tartott az út. Viszont az érkezésünket nem is lehetett volna jobban időzíteni. Ahogy kiszálltunk a buszból, épp akkor kezdődött valami fesztivál a városban. Egy helyi rohant meg minket, aki kitűzőket, és speckó belépőket is adott nekünk, csak úgy. Természettel kapcsolatos felvonulás volt, mert az összes fellépő fának, madárnak, meg mitológiai lényeknek, például főnixmadárnak volt beöltözve. A jelmezek nagyon szépek voltak, és olyan nagyok, hogy alig tudták koordinálni benne magukat a viselőik. Egy fél perces monoton dallam ismétlődött a hangszórókból órákon át, amire az úton sorra végighaladtak a felvonuló csoportok. Nagy örömömre még a Pampangban látott társulat is itt volt, akik ugyanazt a könnyed produkciót adták elő, mint amit pár napja láthattunk tőlük.

Madárjelmezbe öltözött fellépők Tenggarongban
Madárjelmezbe öltözött fellépők Tenggarongban

Egyetlen dolog zavart bele a képbe, nevezetesen az, hogy egy természeti fesztivállal nem igazán összeegyeztethető a háttérben füstölő erdő. Összefutottunk egy nagyon elegáns, idegenforgalmat végző fiatal indonéz lánnyal, akin számon kértük ezt a disszonanciát, aki, mintha nem is ismerte volna el a jelenség létezését. Nekem erős a meggyőződésem arról, hogy a helyiek fejében egyáltalán nem is jelenik meg problémaként ez a dolog. A hölgy élt kint Amerikában pár évet, a szülei küldték ki, hátha összejön valami alapon. Sétáltunk vele ötszáz métert a folyóparti sétányon, aminek következtében ő teljesen elfáradt, majd a folyamatos provokatív kérdezősködésünket megunva közölte velünk, hogy mindketten büdösek vagyunk. Talán ha életében egyszer betette volna a seggét saját hazája tömegközlekedési járműibe, és lenyomott volna rajtuk 12 órát egyhuzamban, akkor tudná, hogy miről van szó. Kértem tőle egy összehasonlító elemzést, hogy melyikünket érzi büdösebbnek, és a mintavétel után a virtuális dobogó második fokára állhattam fel. Amúgy kedves volt ő, csak hülye.

Visszamentünk a térre, ahol már gyülekezett a délutáninál is nagyobb tömeg, ugyanis ezen éjszaka tartották a lampion fesztivált. A terv, a minden eddiginél több, tízezer lampion szélnek eresztése volt. Csoportokban érkezett a tömeg, a save the mahakam dolphin társulat tagjai fel is kértek minket, hogy álljunk be hozzájuk, ami egy közös fotó készítésén kívül hál' istennek semmi egyéb kötelezettséggel nem járt. Kis idő elteltével a téren már akkora volt a tömeg, hogy a fehér bőrszínünket kihasználva inkább felmentünk a VIP részhez, és beültünk az elit közé. Mivel nem szólt ránk senki, így onnan élveztük az élőzenét, és figyeltük értetlenkedve a banda horogkeresztes, hitleres dobszerkóját, ami számomra a mai napig rejtély. Aztán befutott a kormányzóné is. Eredetileg ő tartotta volna a beszédet, de pár nappal korábban egy focimeccsen úgy kiordibálta magát, hogy elment a hangja, ezért csak állt némán, és helyette egy férfi olvasta fel a senkit sem érdeklő szöveget. Mikor végzett, elkezdődött a papír lámpások meggyújtása, majd hamarosan égnek indult a lampion áradat. Tényleg nagyon szép volt. Hivatalosan több, mint 11 ezer darabot sikerült feljuttatni, bár nem tudom, hogy ki számolta ezt össze. Az eseményt követően az utakon képzelj el akkora tömeget, amekkorát nem tudsz, azt szorozd be hárommal, és megkapod, hogy mennyien voltunk. Egymás lábának taposása közben, a magasan szálló lampionok ezreit nézve azon gondolkoztam, hogy mi történik, amikor elfogy a meggyújtott üzemanyag? Lepotyog az összes, aztán másnap reggel arra ébrednek, hogy az egész város tiszta szemét? Mi ezt nem vártuk ki, hanem az eseményre szintén ellátogató egészségügyis ismerősünk furgonjával indultunk vissza a már otthonunknak számító samarindai tárgyalóterembe. A folyó túloldalára jobb híján komppal keltünk át, ugyanis a Golden Gate híd mintájára megépített Mahakam híd 2011-ben leszakadt. A kanyargó autó rakterében fekve, a forgó csillagos égboltot kémlelve elszunnyadtam, és csak akkor ébredtem fel, amikor hajnalban megérkeztünk a szállásra.

Több, mint tízezer lampiont eresztettek égnek Tenggarongban
Több, mint tízezer lampiont eresztettek égnek Tenggarongban

Reggel már rutinból mentünk át az út túloldalára netezni. De miután bekapcsoltam a gépet, és elindítottam rajta az óradíj számlálót, rájöttem, hogy nincs olyan szeglete az internetnek, amire kicsit is kíváncsi lennék. Egyáltalán nem érdekelt semmi, így csak tanácstalanul kattintgattam. Kaptam pár e-mailt, amiken felhúztam magam, és nagyjából ennyi. A hírek sosem érdekeltek, az addiktív, közösséginek nevezett oldalakkal pedig soha nem éltem igazán. Az a kényszer sincs meg bennem, hogy az otthon a mókuskereket hajtó ismerőseim arcába lökjem azokat a képeket ahol épp járok, várva az irigykedő lájkokat. Erről a blogról sem tud senki, nem reklámozom. Térképeket nézegetni viszont szeretek, akár órákra is bele tudok merülni a Google Mapsbe, így maradt az utazás következő fázisainak tervezgetése.

Dél felé vettük az irányt, és a Balikpapantól 15 kilométerre lévő medveparkba látogattunk el, ahol a fő attrakciók a sunbear-ek, a magyarul bénán elnevezett maláj medvék voltak. A napmedve azért találóbb, mert a fekete szőrű állat hasán narancssárga folt látható. A legkisebb medvefaj, de talán a legveszélyesebb, ok nélkül is rátámad az emberre. A sebezhető természetvédelmi státuszban van, és mivel pozitív fordulat ezen a téren az egyik állatnál sem következik be, a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy hamarosan ki fog pusztulni. Egy meglepően értelmes indonéz lány vezetett minket körbe az elkerített medvepark körüli járaton. Érdekes, hogy a helyi turistákra kifejezetten rá kell szólnia, hogy a táskáikat hagyják a bejáratnál, hogy ne szemeteljenek, ne dobáljanak az állatoknak ennivalót, meg azért is, hogy ne hangoskodjanak. Nekünk is a szabályokkal kezdte a mondókáját, de az első mondata után megértettük vele, hogy kulturált európai ember ilyet alapból nem tesz.

A medvék hamarosan meg is mutatták magukat, amikor a parkőrök által véletlenszerű helyre rejtett táplálékot keresgélték. Felmásztak a pár méter magasra felrakott banánért, majd utána desszertként, két lábon állva a fatörzsnek dőlve, hosszú nyelvükkel kinyalogatták az odúból a termeszeket. Volt rengeteg kismadár is, akik tényleg nagyon aprók voltak, stílszerűen sunbirdök. A legmókásabbak, mint mindig, itt is a mókusok voltak. Ahogy a hosszú farkú állat spirálisan szalad fel a fára, az szenzációs.

Az állatokon kívül van egy ismeretterjesztő része a parknak, ami annyira gazdag, színes és informatív, hogy képtelenek voltunk elhinni, hogy indonézek ilyesmire képesek. És mint később megtudtuk, nem is. A hely történelme 1997-ig nyúlik vissza, és a kivitelezés holland kezek munkájának eredménye. Minden medvefajról képekkel és számadatokkal tarkított információáradat várja a látogatót, kvízjátékokkal fűszerezve. Nekem a legjobban az tetszett, ahol egy ajtóra az volt kiírva, hogy ha kinyitom, akkor megtudhatom, hogy mi a sunbearek legnagyobb ellensége, és az ajtó mögött egy tükör volt.

Az indonéz lánnyal sokat beszéltünk, és minden kérdésünkre tudott válaszolni. Látszott rajta, hogy szereti a szakmáját, az állatokat, és a természetet. Bementünk az irodájába, ahol egy maketten volt felvázolva a park tervezett jövőképe, amin sokkal inkább infrastrukturális fejlesztéseket láttunk, mintsem az állatállomány bővítését. Feltettük a kínzó kérdést, hogy itt most az állatok, vagy a turisták a fontosabbak, amitől egy picit zavarba jött. De ettől függetlenül olyan jól elvoltunk vele, hogy másnapra megígérte, hogy elvisz minket egy erdőjárásra egy nem messze lévő, de alig ismert helyre. Illetve azt is megengedte, hogy a park területén lévő longhouseban aludhassunk. Másnap két motort is szervált nekünk, és elmentünk fogalmam sincs hogy hová, de egy Balikpapantól északra lévő erdőbe. Az odafelé úton megálltunk pitaját enni, mert milyen már az, hogy vagy százszor elhaladtunk a lila színben tornyosuló piramisok mellett, de még sosem vettünk ebből a Borneón igen elterjedt gyümölcsből. Nekem ízlett, az állaga sem rossz, de azért nem egy sárgabarack. Kellemesen elbóklásztunk az erdőben. Láttunk sok termeszvárat, denevéreket, és mindent, amit egy megnyugtató erdei séta adhat.

Nem tudtuk már tovább halasztani, elértük Balikpapant. Nagy város, nagy kikötővel, és nagy olajfinomítóval. Nemrégiben nyerte el az Indonézia legszerethetőbb városa díjat, amiről kevés személyes tapasztalatom révén nem nyilatkoznék. Én sétáltam benne, tényleg vannak szép helyek, de azért itt sem tudnék élni huzamosabb ideig. Még azon a kertvárosias részen sem, ahol a finomítóban dolgozó, jómódú emberek laknak, mint a hostunk is. Az irracionálisan túlhűtött lakásában sok érdekességet megtudtunk az olajiparról, például azt, hogy Indonézia meglepő módon olaj importra szorul.

Egy éjszakai, távolsági buszozás keretében búcsút intettünk Kelet-Borneónak. Nehéz volt a hátsó kerekek feletti ülésen a pattogó buszon elaludni, de nagy nehezen sikerült, így valószínűleg éppen alvás közben léptünk át Dél-Borneóba, de az már egy másik történet.

A bejegyzéshez kapcsolódó plusz képek:

Az említett ugrálós tánc
Az említett ugrálós tánc
Longhouse Mancongban
Longhouse Mancongban
Az út közepén adományokat gyűjtő embernek a jármű megállása nélkül is a hálójába lehet dobni a pénzt
Az út közepén adományokat gyűjtő embernek a jármű megállása nélkül is a hálójába lehet dobni a pénzt
Guggolós-térdepelős internetező, leharcolt infrastruktúrával
Guggolós-térdepelős internetező, leharcolt infrastruktúrával
Életkép egy végtelennek tűnő buszúton Sangatta felé
Életkép egy végtelennek tűnő buszúton Sangatta felé
Tenyérnagyságú lepke a Kutai Parkban
Tenyérnagyságú lepke a Kutai Parkban
Az ifjú pár csinosítása a janturi esküvőn
Az ifjú pár csinosítása a janturi esküvőn
Lampion fesztivál Tenggarongban
Lampion fesztivál Tenggarongban
Vastag törzsű fa a Kutai Parkban
Vastag törzsű fa a Kutai Parkban