Pirin

Nyáron a Rila hegységben túráztam, ami nagyon jól sikerült, ezért ősszel ismét Bulgária felé vettem az irányt, a nem sokkal távolibb Pirin hegységet jártam be. Ezidáig kevés az olyan ország, ahová visszatértem, de a bolgár hegyek tudnak valamit.

A Pirinbe sem volt komplikáltabb kijutni, mint a Rilába. Szófiában a reptérről ezúttal nem a déli, hanem a központi buszpályaudvarra kellett átmetrózni, majd Blagoevgrad felé venni az irányt. Onnan a Pirin és a Rila közötti Predel hágón át vezet az út a népszerű üdülővárosba, Banskoba. Én viszont nem a városig mentem. Ennek oka, hogy a hegység nagyjából északnyugat-délkelet irányban hosszúkás formájú, a településről pedig annak közepe táján lehet feljutni rá. Ez az útvonalszervezés szempontjából nem lett volna optimális. Egy hegység bejárását úgy érzem teljesnek, ha felsétálok rá az egyik végén, majd lesétálok róla a másik végén. A Bansko felé tartó buszról leszálltam a Predel hágónál, a Pirin északi lábánál, így onnan, 1100 méterről indult meg a többnapos kalandom.

Combos emelkedő a fenyvesben
Combos emelkedő a fenyvesben

Ősszel a legjobb magashegységekben túrázni. A nyár és a tél közötti átmenet produkálja a legszínesebb, legváltozatosabb környezetet. Nincs már főszezon, így nincs nyüzsgés, zavartalanul lehet élvezni a természet által nyújtott természetességet. Viszont picit több tényezőt kell figyelembe venni. Sokkal rövidebbek már a nappalok. Négy órányival kevesebb ideig volt világos, mint három hónappal ezelőtti ittjártamkor. Az időjárás is szigorúbb. Napos, de szeles időben indultam útnak a fenyvesbe, és ugyan a meredek emelkedő hamar bemelegített, mégis előkerült a hátizsákból a pulóver és a kesztyű is. Annyi magashegyi rutint már összeszedtem, hogy lássam az ebben rejlő veszélyt: ha beleizzadok az egyetlen pulóverembe, akkor az nem fog megszáradni úgy, mint nyáron, és hideg környezetben egy nedves ruhadarabnál csak egy strandpapucs a hasztalanabb dolog.

A Pirinben a turistautak mindenhol jól jelzettek, sűrűn vannak felfestések. A piros sávon—ami egyben az E4-es európai hosszútávú turistaút—haladtam jó tempóban felfelé, de valahogy nem találtam magam. Ugyanúgy, mint már annyiszor, a túrák elején mindig, értetlenül álltam a kérdés előtt, hogy mit keresek én itt. Miért csinálom ezt, miért kínlódok, és miért nem ülök otthon a számítógép előtt, kényelmes környezetben. Aztán idővel, ahogy a kaptatással telnek az órák, a fej kitisztul, és ekkor már külső szemlélőként rálátni arra, hogy a kínlódás az nem ez, hanem éppen az a helyzet amiből szándékosan kimozdítottam magamat. Amikor egy ember ezt az önseggberúgást nem képes már magának beadni, ami kimozdítaná őt a megszokásaiból, onnantól kezdve válik az élete igazi kínlódássá. Szóval kell egy pár óra, akár egy fél nap is, mire az ember valóban megérkezik a hegyre.

Egy öreg fenyő mellett pihentem meg
Egy öreg fenyő mellett pihentem meg

A lábam nagyon friss volt, a tüdőm gazdagon telt a számomra már-már pszichedelikus élményt nyújtó fenyőillattal, így magamat is meglepve, nagyon gyorsan, alig 4 óra alatt felértem a 2250 méteren lévő Dautov hágóra, a 15 kilós táskával a hátamon. Erről a pontról nyílt rálátásom először a hegység magasabb részeire. Az agyam azonnal feltérképező és rendszerező üzemmódba kapcsolt, és próbáltam a csúcsokat beazonosítani, és a következő napok útvonalait megbecsülni. Még a főcsúcs, a Vihren is kikandikált egy picit. Fura volt belegondolni, hogy elvileg egy nap múlva ott fogok majd állni annak tetején, mert jó messze volt.

Buja őszi növényzet
Buja őszi növényzet

A hágó után egy fantasztikus rész következett. Buja, színgazdag növényzetben kellett ereszkedni. Háborítatlan csend volt, amibe néha hasított bele egy-két kedves szajkó kommentárja. Ekkorra a szél is alábbhagyott, és a hőmérséklet is épp kellemesre emelkedett. Élveztem, ahogy a nap melegítette az arcomat. Bár már későre járt, de egyáltalán nem siettem sehová. Ezen a varázslatos őszi napsütéses délutánon, ott a természetben, valahogy összeállt minden. Volt egy pont, ahol megjegyeztem: ha csak ez az egy jó túranapom lesz, már azért megérte eljönni ide.

Aztán az ereszkedés közben jól el is tévedtem. Egy vastag dzsiputat kellett hosszasan követni, de egy ponton hirtelen le kellett volna térnem róla. Egy tábla is volt ott, de még úgy sem figyeltem fel a kissé észrevehetetlen elágazásra. Sok időt veszítettem, de nem mérgelődtem miatta, mert sétáltam egy jót, és végül is azért jöttem. Mindenesetre a Yavorov menedékház felé vezető úton az utolsó turistatáblánál mindenki figyeljen nagyon! A tábla után még egy utolsó, jókora kaptató emeli meg a pulzusszámot a nap végére. Ekkorra a lemenő nap már a legtompább szögben tűzött be a fenyőfák törzsei között, ismét páratlan jelenséget produkálva.

Út a fenyvesben
Út a fenyvesben

Út közben senkivel sem találkoztam, és az 1750 méteren lévő menedékházban sem voltak sokan, hála az utószezonnak. Ökölszabály, hogy bárhová a világon szezonon kívül kell menni. 13 leva volt egy tiszta ágy az egyik hálóteremben, ahol csak egyetlen ember volt rajtam kívül. Zuhanyzó is volt meleg vízzel, illetve 3 leváért ettem hús nélküli csirkehúslevest. Egyéb extra, mint net vagy térerő az itt nincs. Persze kétségem nem volt afelől, hogy az egyetlen szobatársam horkolni fog, de aki ilyen menedékházas kalandokba kezd, az ne lepődjön meg az ilyesmin. Így a füldugó bedugásával tettem pontot a nap végére, ami a mélyponttól az eksztázisig a teljes spektrumot felmutatta.

Előzetesen a második napomat gondoltam a legnehezebbnek, és a leghosszabbnak, így duplán felspannoltam magamat rá. Csúcsmászó nap következett, a Pirin északi fő gerincén való végighaladással. Beállítottam az ébresztőt, hogy korán felkeljek, de az valamiért elfelejtett ébreszteni, így rögtön egy kis spéttel indult a nap. A reggelit ezúttal is kihagytam, nem szeretem húzni vele az időt. A legjobb azonnal beindítani a napot, és üres gyomorral túrázni. Nagyon fontos, hogy erre a napra elegendő vizet vigyünk magunkkal, ugyanis a sziklás gerincen semmilyen vízvételi lehetőség nincs! Legalább 2,5 liter vízzel ajánlott útnak indulni erre a kalandra.

A Suhodolsko tó partjára ültem ki reggelizni
A Suhodolsko tó partjára ültem ki reggelizni

A nap első harmada masszív emelkedő, egészen a Suhodolski hágóig. Gyakorlatilag egy tankönyv útvonal. Kezdődik a mókusokkal teli sűrű fenyvesben, áthalad a törpefenyős bozótoson amik ágain az énekesmadarak ugrálnak, majd 800 méter összemelkedés után kilyukad a minimális növényzettel borított sziklás hágón, 2580 méteren, ami felett a csókák és varjak köröznek. A kaptatás közben egy kis tó partjára ültem ki reggelizni. A naplómba ekkor csak ennyit jegyeztem fel: ennél tökéletesebb időjárás nem létezik.

Ahogy egyre feljebb értem, úgy láttam rá egyre jobban a korábban bejárt Rila hegységre. A két hegység nagyon közel van egymáshoz, szerintem még beszélgetni is tudnak. Még a csúcsait is megismertem, jó volt nosztalgiázni. A hágóra érve pedig a Pirin csúcsait szemlélhettem. Azért jók a hágók, mert felérve rájuk hirtelen kitárulkozik a hegységnek egy teljesen másik arca. Az addigi buja világot felváltotta egy másképpen gyönyörű táj. Egyben lehetett végig látni a márvány gerincet, a hatalmas Vihrennel a sor végén.

A Marble Ridge látványa a Suhodolski hágóról
A Marble Ridge látványa a Suhodolski hágóról

A gerinc a nevét az egyik fő kőzetanyagáról kapta. Néhol a márványburkolat vastagsága eléri a 700 métert. A gerinc északkeleti oldala hirtelen letörésű, szinte teljesen függőleges fal, a délnyugati oldala valamivel lankásabban ereszkedik. A piros jelzés ezen oldalban traverzál, de a csúcsokon át is lehet haladni. Sőt, egy ponton, a Banski Suhodol csúcs után a választási lehetőség megszűnik, és az egyetlen út a perem marad, ami néhol olyan vékony, hogy az egy métert sem éri el. Ez a rész nagyon látványos. Itt segítségképp drótköteleket építettek ki. Száraz időben biztonsággal járható, bárki végig tud haladni rajta, hacsak nem dolgozik benne kezelhetetlen tériszony. Csúszós, fagyos időben viszont kockázatos.

Egyik percről a másikra dél felől nagyon beködölt. A szél is fújt rendesen, hozta magával a felhőket sógorostól. Épp akkor történt ez, amikor megérkeztem a Koncheto menedékbódéhoz, még a kitett rész előtt. Sajnáltam, hogy a teljesen átláthatatlanná vastagodott felhőpárna elrontotta a panorámát, de mivel csak az egyik oldalról volt felhős, az északi oldal tiszta volt, így elég érdekes jelenséget kaptam.

Túrázók a márvány gerinc kitett szakaszán
Túrázók a márvány gerinc kitett szakaszán

Mivel ez a rész az egész hegység legpopulárisabb szakasza, ráadásul épp hétvégére esett, ezért voltak más túrázók is. Ezerszer szebb és hangulatosabb környékek is vannak a hegységben, de a jónép ezt látogatja, mert itt van drót. És milyen vagányul mutat már egy drótos kapaszkodós kép a social felületeken. Nem is mennek tovább. A drótok végénél visszafordulnak, hogy még egyszer végigmehessenek a drótokba kapaszkodva, majd a felvonókkal lezúznak a hegyről. Szóval az eddigi édeni nyugalmat felváltotta ez a drót turizmus, a jó levegőt a bagófüst, a csendet a folyamatos bolgár ordítás és az okostelefonok értesítést jelző hangjainak átkozott csilingelése. Szerencsére a hegység egyéb vonulatai a tömegeket már nem érdeklik, így ezen a részen kívül napokig sétálhattam úgy, hogy egyetlen emberrel sem találkoztam az utakon.

A gerincen való végighaladással a nap második harmadát is sikerrel vettem. A nap fő attrakciója, a Vihren csúcsmászás volt hátra. Közvetlenül előtte, a nyeregben álltam, viszont a felhőktől az ég-világon semmit nem láttam az elvileg előttem tornyosuló hegyből. Vártam pár percet, mert a nagy szél miatt gyorsan változtak a látási viszonyok, és egyszer csak a semmiből kirajzolódott előttem. Jó nagy egy egység volt.

A Vihren északi lábánál
A Vihren északi lábánál

Az északi oldalról közelítettem, ami meredekebb, mint a déli lejtője. De csak egy kicsit volt mászós, és láncok is voltak segítségképp. Nagyon örültem a 2914 méter magas csúcs elérésének. Ezzel a Balkán három legmagasabb pontját már sikeresen megmásztam (Musala, Mytikas, Vihren). Van odafenn a kőhalmokkal telepakolt vasketrecszerű, illetve a régebbinek kinéző emlékműszerű csúcscsúfító építményen kívül számtalan szép márványkő. A Vihren Bulgária második leglátogatottabb turista attrakciója.

Sokáig elidőztem odafenn. Vártam a tiszta panorámára, de csak a keleti oldalon kaptam meg, nyugatról szélsebesen áramlottak fel a felhők. Megfordult odafönn pár csapat amíg pihentem, kérték, hogy készítsek róluk képeket, amit szívesen megtettem. Van egy fura jelenség, amit már sokadjára tapasztalok. Amikor tetszőleges idegen országban megkérdezik tőlem, hogy honnan jöttem, és közlöm, hogy Magyarországról, akkor egyből mondják, hogy: auf wiedersehen, vagy guten morgen, tehát valamiért úgy gondolják a világban élő emberek, hogy a magyarok németül beszélnek. Utazásaim eddigi öt éve alatt a legtöbbször azt kellett elmagyaráznom egy külföldinek (Indonéziától Svájcig), hogy a magyar nyelv az egyedi. Miután mondom hogy egyedi, rákérdeznek, hogy oké, de angol, német, vagy oroszra hasonlít. Én meg mondom, hogy egyikre sem, hisz egyedi, de látom rajtuk, hogy nem értik igazán. Számomra ez egy kis érdekesség, hogy az emberek ezzel sehol sincsenek tisztában.

Egy pillanatnyi tiszta rálátás a márvány gerincre a Vihrenről
Egy pillanatnyi tiszta rálátás a márvány gerincre a Vihrenről

A nap befejezéseként, késő délutáni programként egy ezrest kellett ereszkedni a Vihren menedékházig. Ez ismét egy jó példa rá, hogy kis hazánkban nem igazán lehet felkészülni ilyen méretű hegységekre. Már a nap eddig leküzdött részei is több szintemelkedést kívántak meg egyben, mint az odahaza bárhol megvalósítható lenne, és a nap végi könnyed levezetés is egy akkora ereszkedés, amit odahaza lehetetlen egyben produkálni. Nem is beszélve a sokkal vadregényesebb terepviszonyokról. Továbbra is a piros sávon haladva, a hegy déli oldalán jöttem le.

Az emberek lejövetelével párhuzamosan zergecsapatok indultak felfelé. Szívmelengető volt látni, hogy mennyire gazdag a hegység állatvilága. Madár mindenféle van, rengeteg, de ezek a nagyobb emlősök is szép számmal előfordulnak. A legelésre alkalmas területeken lovak és néhol tehenek vannak. A sziklás részeken gyíkok szaladgálnak. De egy vaddisznó családdal is összefutottam lentebb az erdőben.

A Vihren menedékház lenn a völgyben
A Vihren menedékház lenn a völgyben

A menedékházban kismillió ember volt, a konyhában fejetlenség uralkodott. Egyvalaki próbált kiszolgálni ötven turistát. Ki kellett várnom, amíg ugyanez az ember szállást adott. 15 leva volt egy ágy egy tömött hálóteremben. Zuhany itt nincs, WC is csak odakinn, de net az persze van. Ez a legforgalmasabb ház a hegységben, nem véletlen, hisz Banskoból autóval is fel lehet ide jönni, így aztán tényleg jön is boldog-boldogtalan. Egy bablevest és egy sajtos omlettet rendeltem, 4,5 levát fizettem érte, ami teljesen korrekt ár.

A szobában túl meleg volt, nem igazán sikerült kialudnom magam. Amikor reggel a konyhában újfent megláttam a tömeget és a lassú kiszolgálást, úgy döntöttem, hogy ezúttal is kihagyom a reggelit. Nem volt kedvem húzni az időt, sem az embertömegben lenni, mert nem ezért jöttem. Úgyhogy rögvest útnak indultam. A napi etapot a Tevno fennsíkig terveztem, tehát változatlanul a piros sávot kellett tovább követnem.

Ribno Banderishko tó
Ribno Banderishko tó

Rögtön tettem egy kis kitérőt a Ribno tóhoz. Kiültem a partjára reggelizni. Mennyivel jobb ilyen környezetben falatozni, mint egy tömött, zajos konyhában. Persze így a saját elemózsia készletemből fogyott, de nem baj, legalább könnyebb lett a hátizsákom. A hegység ezen részén rengeteg a tó. Gránit vízzáró réteggel rendelkező gleccsertavak ezek. Kicsit fura, hogy elég szűk sávban, többnyire 2200 és 2400 méteres tengerszint feletti magasságok között helyezkedik el mind. Kb. 160 ilyen tó van, a méretük változó, a pocsolyáktól a 30 méter mély, millió köbméternyi vizekig.

A nap túlnyomó részében 2400 méter felett haladtam, így olyan magashegyi környezetben sétálhattam, amit a legjobban szeretek. A kisebb, ritkásabb vegetációnak köszönhetően nagy területeket be lehet látni, és végül is ez az a táj, amit odahaza nem lehet megkapni. Egyre sziklásabbá vált a terep. A Dalgoto tó mellett kezdetét vette egy nagyon durva kőfolyáson való emelkedés a Bashliyska hágóig. Ezt a szakaszt nem nevezném útnak, mert az nincs, de itt ilyen a terep, és valahogy át kell verekednie magát az embernek rajta. Mindenesetre ettől a ponttól kezdve az órákon át tartó, sziklákon való egyensúlyozás, mászás és lépkedés általános jelenséggé, rutinfeladattá vált.

Bámulatos tájkép a Bashliyska hágóról
Bámulatos tájkép a Bashliyska hágóról

A hágóról életem talán leggyönyörűbb tájképét sikerült lefotóznom. Az őszi színek kavalkádja a kissé sziklás magashegyi tájban az én szememnek lenyűgöző. A részben felhős égbolt, ezáltal a fények játéka turbózta tovább az amúgy is varázslatos képi világot. A tökéletességhez csak egy kis hó hiányzott a csúcsok tetejéről, bár a Vihren fehérlő márványa is jól mutatott. Az előrejelzés teljesen napos időt írt, ennek ellenére a hágó túloldalán komoly borulás állt be. Érdekesség, hogy a hágók az időjárás szempontjából vízválasztó szereppel bírnak. Például az egyik oldalról orkán erejű szél fúj, a másik oldalon meg teljes szélcsend van. Szó szerint két lépésen múlik a dolog. Megfigyeltem, hogy szinte mindig délnyugati irányból fújt szél. Szóval újból előkerült a pulóver meg a sapka is. Meg a kesztyű is, mert sokszor kellett mindkét kézzel a sziklákba kapaszkodni, és az én kezeim anélkül is eléggé fagyosak.

A Bashliyska hágó túloldalán sötét felhők gyülekeztek
A Bashliyska hágó túloldalán sötét felhők gyülekeztek

Sorba haladtam a Golyam Tipits, a Malak Tipits és a Prevalski Chukar 2600 méter feletti csúcsain. Ezeket a bolgár elnevezéseket én kíváncsiságból mind lefordítottam magamnak, de néha olyan hülye jelentésük van, hogy jobb az, ha az eredeti nevet használom. Hamarosan rálátásom nyílt a Valyavishki tavak környékére. Fontos volt számomra a felülnézete, mert a következő napomon ott terveztem túrázni, és jó volt előre meglátni a táv egy kis részét. A Chairska hágóra leérve a piros és zöld sávok kereszteződésénél még meg is jegyeztem, hogy ha minden jól megy, másnap újból áthaladok majd ezen a ponton, csak keresztbe.

A távolban a Valyavishki tavak környéke
A távolban a Valyavishki tavak környéke

Akárhogy kerestem a szememmel, nem találtam a Tevno menedékházat. Annyit tudtam, hogy egy tó partján van. Láttam vagy tíz tavat, de házat sehol. Hamar rádöbbentem, hogy a napból még bőven van hátra, ugyanis a házhoz amit keresek, még a Mozgovishka hágón is át kell küzdenem magam. Pedig ekkor már jól ki voltam dögölve. A hágó túloldalán ismét egy új arcát ismerhettem meg a hegységnek. A Tevno tó és menedékház egy 2500 méter feletti fennsíkon van. Késő délután volt már, a lemenő nap lenyűgöző fényei mellett bandukoltam a házig. A hegység többi részéhez képest sík terület legeltetésre is alkalmas. Lovak voltak a ház körül, és persze zergék is. Az egész fennsíkot átjárta a végtelen nyugalom.

Kicsit féltem, hogy senki sem lesz már idefenn, és bár vendég valóban egy szál sem volt, de egyetlen fő személyzet igen. Belegondoltam, hogy mit csinálhat ő idefenn egyedül napokon át. A vendégek kiszolgálásán kívül nem sokat. Aztán beláttam, hogy a vendégek kiszolgálását leszámítva én is szívesen csinálnám idefenn azt, amit ő.

A Tevno menedékház a fennsíkon
A Tevno menedékház a fennsíkon

Közös nyelv nem volt. 15 leva volt egy ágy, de az esztelen költekezés itt nem állt meg. Mivel nem vittem túlzásba a kaját az előző napokban, ezért elhatároztam, hogy itt most rendesen belakok. Húslevessel és sajtos omlettel kezdtem, majd rántott sajttal és húsgombócokkal folytattam. Elképesztően finom ételeket ütött össze az ürge, és mindez csak 21,5 levába került itt, a senki földjén. Evés közben kiterítettem az asztalra a papír térképemet, és a következő napjaim útvonalát tervezgettem rajta. A térképnézegetés órákon át élvezetes elfoglaltság számomra.

A menedékházak falai általában gazdagon tele vannak pakolva a környékre jellemző képekkel, plakátokkal, térképekkel, oklevelekkel, és zászlókkal a világ minden tájáról. Ezek végignézése is jó elfoglaltság. A környék állatait bemutató plakátról jó pár fajjal már magam is összefutottam. Itt nem volt áram, sem térerő, sem zuhany, WC és folyóvíz csak odakinn, de az egész helynek annyira jó volt a hangulata, hogy hihetetlen. Vettem is egy hűtőmágnest, ami épp ezt a helyet ábrázolja, a tóval és háttérben a Kamenitsa heggyel.

A Tevno fennsík naplementekor
A Tevno fennsík naplementekor

Lefekvés előtt a teljes sötétségben kimentem fogat mosni a vízhez. Egyáltalán nem éreztem hidegnek a levegőt. Mivel itt a fényszennyezés zérus, így a tiszta égbolton a csillagok csak úgy ragyogtak, és a Tejút is gyönyörűen látszott. Elégedetten zártam ezt a felejthetetlen napot.

Mivel olyan finom volt a kaja, és mivel a készleteim már erősen fogyóban voltak, ezért ezúttal reggeliztem. A napi terv az volt, hogy először letérve a piros sávról, teszek egy hatalmas kört a Valyavishki tavak régiójában, majd az előző napi gerincet keresztezve a hegység nyugati oldalába érek át.

A kék sávon indultam keletnek, és bemelegítésként rögtön a Kraledvorska Lyava hágót kellett kimászni. Nagy szél volt, de tudtam, hogy ha átlépek a hágó túloldalára, akkor azonnal megszűnik, és így is lett. A túloldalon ismét egy új oldalát mutatta meg a hegység. A terep nagyon nehéz volt, végig sziklatengerben kellett ereszkedni, de a látvány minden nehézségért bőven kárpótolt. Ezt a részt, vagyis a Popovski völgykatlant találtam az egész Pirin legszenzációsabb helyének. Mondanom sem kell, hogy senki nem volt itt rajtam kívül. A teljes élményt úgysem tudnám szövegesen átadni, maximum csak a felsőfokú jelzőket tudnám pufogtatni rakásra, így hagyom is. Ha valaki tervezi, hogy a Pirinbe látogat, ki ne hagyja ezt a részt!

A Kraledvorska Lyava hágó a Popovski völgykatlan egyik bejárata
A Kraledvorska Lyava hágó a Popovski völgykatlan egyik bejárata

Tovább ereszkedve egy hatalmas tavat pillantottam meg a távolban. Nemsokára elértem a partját, ami tökéletes helynek bizonyult egy kis falatozásra. A Popovo tó a legnagyobb a hegységben, néhol a 30 méteres mélységet is eléri. A tó vize hihetetlenül tiszta. Egy felhő sem volt az égen, a Nap erősen sütött, de sajnos a még szinte új naptejem teljesen kifogyott. Bosszankodtam egy kicsit, hogy manapság már csak csomagolást lehet venni tartalom nélkül, majd hagytam a francba, és haladtam tovább a tó körül.

Popovo tó
Popovo tó

Javasolt kizárólag a hivatalos, felfestett utakon haladni. A térképes alkalmazásom alapján egy ponton bepróbálkoztam egy levágással, de ezeknek az obskúrus utaknak nem szabad bedőlni, csak a szenvedés jár velük. Még a jelzett utak is cifrák errefelé. A tó után nyugati irányba kanyarodtam. A sárga sávon nagy kaptatás vette kezdetét a Dzhangalska hágóra. A mentális fáradás itt ütközött ki rajtam először, ugyanis úgy éreztem, hogy egyfolytában csak megyek fel és fel, de soha nem érek oda. Ha mentálisan friss lettem volna, akkor csak annyit éreztem volna, hogy egyfolytában csak megyek fel és fel.

Szélcsendben sétáltam fel, de a hágó túloldalán orkán erejű szél tombolt. Rálátás nyílt az előző nap látott Valyavishki tavak környékére, és a már bejárt gerincre. Jó érzés volt, ahogy kezdtem kiismerni az addig ismeretlen tájat. Amikor összeállt a kép, hogy hol is vagyok, mik az arányok, mekkorák a távolságok. Gyorsan ereszkedtem, hogy a szélcsatornából kikerüljek.

Úton a Valyavishki tó felé
Úton a Valyavishki tó felé

A tó partján újfent megpihentem. Azért nem tud unalmas lenni a hosszútávú túrázás, mert mindig van teendő. Az embernek saját magára és egészségére állandóan figyelnie kell, illetve a felszerelést is időnként át kell nézni, törődni kell vele, rendbe kell rakni, ki kell javítani az elhasználódásból eredő hibákat. Egy egészségügyi probléma, vagy egy felszerelésbeli hiányosság az egész túra végét jelentheti. A napokon vagy heteken át tartó túrázás közben nincs olyan pillanat, amikor ne lehetne az eluralkodó entrópián csökkenteni. Itt a tóparton az erősen fogyó cipőmet néztem át alaposan, hogy ezt a rengeteg lépést hogyan viseli.

Leértem a Demianitsa folyó völgyébe, ahol a nap utolsó nekifeszülésére készültem. Fel a Chairska hágóra, ahová előző nap fentről ereszkedtem alá. Úgy éreztem, hogy ezt most tempósan, megállás nélkül kell kitolnom. Összekaptam magam, és 40 perc alatt már az ismerős felfestésnél voltam a kereszteződésnél. Ekkorra már átváltott a lábam automata üzemmódba.

Úton Spano Pole felé
Úton Spano Pole felé

Az eddigi szakaszok nem engedték, hogy a figyelmem lankadjon. Innentől viszont könnyed ereszkedés következett a zöld sávon. Először volt végre, hogy nem kellett minden lépésemre külön odafigyelni és koncentrálni. Jó volt csak úgy topogni. A kinyíló területnek és a hézagosabb jelenlétnek annyi hátulütője volt, hogy folyton letértem az útról. Ismét bő 9 órányi túrázás után, hullafáradtan értem a Spano Pole nevű házhoz.

Nagy ház, és tartozik hozzá tíz kis bungaló is. Áram is volt, a világítás is égett, még internet elérés is volt, viszont emberi lény egy szál sem, de még személyzet sem. Nagyon fura volt a helyzet, mert a hely látszólag működött, de senki nem volt a környéken, a fő épület ajtaja pedig zárva volt. Úgy gondoltam, hogy bizonyára elugrottak valahová, és majd visszajönnek. Leültem odakinn netezni, és miután tíz perc alatt átnéztem a világháló azon bájthalmazát ami engem érdekel róla—ami főként a hegység időjárás előrejelzése—, utána azt kezdtem el keresgélni, hogy hol fogok aludni. Miután a lemenő Nap fényénél is világosabbá vált, hogy ide ma már nem fog jönni senki, a legutolsó, egyetlen falatnyi kajámmal voltam kénytelen beérni a hosszú nap végén.

Tehenek tűntek fel a távolban, és hamarosan egy meglehetősen rossz kinézetű pásztor érkezett a házhoz, persze hogy netezni. Ahogyan ma már a gésák is csak tranzisztort gyártanak, a tehénpásztorok is csak a neten lógnak. A köztünk lévő kommunikációs nehézségek ellenére megértette velem, hogy a tulaj leugrott a közeli városba, Sandanskiba. Kinyitotta a hálóterem ajtaját, lecuccoltam gyorsan, örültem a tuti helynek. Kértem, hogy a konyha ajtaját is nyissa ki, de ez ügyben nem tudott segíteni.

Fenyves a Begovitsa ház felé a barna sávon
Fenyves a Begovitsa ház felé a barna sávon

Következő napom túraterve dióhéjban annyi volt, hogy a barna jelzésen eljutok a Begovitsa házig, ahol végre megreggelizek, majd onnan a sárga sávon, a Kuklenski hágón át lejutok a Pirin menedékházba, ami már a hegység vonulatainak déli lábánál van. Meseszép fenyvesben ereszkedtem alá. Végig a hidegebb, árnyékos oldalban haladt az út, aminek örültem, mert már reggel elég erősen tűzött a nap.

Az erdő tele volt madarakkal és mókusokkal. Ha az ember a természet részévé válik, vagyis jelen van benne, de nem zajong, nem szennyez, nem töri meg a harmóniát, akkor a természet közel jön hozzá. Amikor megálltam, a madarak karnyújtásnyira tőlem ugráltak, nem röppentek tova. Egy ponton pedig kicsit meg is ijedtem, amikor a hangtalan sétálásom közben, a teljesen néma erdőben hirtelen hangos morgást hallottam. Elsőnek naná hogy a menedékházak állatos plakátjairól a medve ugrott be. Ilyenkor a helyes viselkedés az, hogy az egyik fél részéről sem kívánt konfliktust meg kell előzni azzal, hogy tudtára adjuk a környezetünknek, hogy ott vagyunk, így mindenki még időben tud reagálni. Hangosan elkezdtem beszélni, és a lábammal dobbantva lépkedni. Az állatok ezt azonnal észrevették. Egy kissé megijedt vaddisznócsalád rohant át előttem keresztbe az úton. Volt vagy nyolc kis koca, iparkodtak sorban, őket követte az anyukájuk. Annyira aranyosak voltak együtt. A vaddisznókról—és a disznókról úgy általában—az emberek fejében teljesen téves kép él, ami az emberi tartás embertelen jellegéből adódik.

Fel a Begovitsa völgyben
Fel a Begovitsa völgyben

Ellentétben a hazai utakkal, ahol járókerettel fele annyi idő alatt célba lehet érni, mint amennyit a táblákra kiírnak, itt az útjelző táblákra felvésett idők mindenütt a reális, vagy inkább úgy mondom, hogy a minimális ráfordítási időt mutatják. Tízóraira értem a Begovitsa házhoz, ahol az egyetlen konyháson kívül nem volt senki. De nekem épp csak egy konyhás emberre volt szükségem. Kikértem egy hatalmas omlettet, meg vettem két csokit, tudtam, hogy ennyi nekem már elégséges egy nehéz túranapra.

A neheze ekkor kezdődött, ugyanis a ház 1800-on van, a kiszemelt hágó meg 2600-on. Két út vezet a Pirin házig. Tovább a barnán folytatva, vagy a sárgán. Én ezúttal a nehezebbiket, a sárgát választottam, mert az közelebb halad a Tevno fennsíkhoz, amit annyira megszerettem, és mondom hátha láthatom még egyszer távolról, egy kicsit más szögből. A karakterisztika olyan, hogy először lankásan kellett emelkedni a Begovitsa völgyben, ami egy legelőként használt, patakokkal tarkított, mély talajú, néhol nehezen járható terület. Itt a sűrű növényzet és a nagy kiterjedés miatt a felfestések helyett cölöpök jelzik a helyes irányt, ami jó ötlet, mert messziről is látni a csapásvonalat. Télen, amikor hó fed mindent, ezek a cölöpök még hasznosabbak.

Út
Út

A Begova Kapa hegy lábához érve kezdődött meg az igazi meredek emelkedés és mászás. Hamar világossá vált, hogy ez a sárga sáv megint nem lesz egy sztráda. Teljesen elvadult kőfolyáson kellett felfelé mászni. Ilyen terepen a túrabot hasztalan, inkább akadály, ajánlott azt elrakni. A mászáshoz mindkét kézre nagy szükség van. A mentális és immár a fizikai fáradás számlájára is írom, hogy itt elég dühös voltam. Azon füstölögtem, hogy hogyan lehetett ezt a szart útnak kijelölni. Az út a legutolsó szó, amit rá lehetne aggatni, ugyanis út egyáltalán nincs. És ez a több száz méternyi emelkedő alatt végig ilyen volt. A jelzésfelfestőknek mindenesetre elismerésem.

Van egy tó a tavak szokásos magasságában, 2350 méteren. Pár percre megálltam szusszanni, és hogy kitisztítsam a fejem. Érdekes, hogy mennyivel másképp festett a táj képe itt fent, mint pár száz méterrel lejjebb a völgyben. Ami lent zöld volt, az itt már sárga és piros. Kezdett befelhősödni, és a szél is felerősödött.

Úton a Kuklenski hágó felé
Úton a Kuklenski hágó felé

Az egész túrámon utoljára, még egyszer nekifeszültem, és megállás nélkül kinyomtam a hágót. A déli oldalról persze egyből akkora szél jött, hogy muszáj voltam pár métert visszaereszkedni a fotózáshoz. Szenzációs volt a panoráma. Pár csúcsot megismertem, a Tevno fennsíkra is nyílt valamennyi rálátásom, de a tó és a ház takarásban voltak. Jó volt látni a távolban azt a hágót, amin pár nappal ezelőtt haladtam át. Sőt, egy pár másodpercig a felhők mögül a Vihren ragyogó fehér csúcsa is megmutatta magát, még egyszer, utoljára. Mivel tudtam, hogy a túrám innentől már csak lejtőt tartalmaz, és nem lesz tovább rálátásom a hegység ezen részére, ezért elbúcsúztam a hegyektől. Megköszöntem nekik hogy itt voltak, és hogy ennyi napon át hozzájárultak a szórakoztatásomhoz, és hogy örökre feledhetetlen élményeket adtak.

Panoráma a Kuklenski hágóról észak felé
Panoráma a Kuklenski hágóról észak felé

Minden meleg holmimat magamra kapva nekiiramodtam lefelé a szeles túloldalon. Legnagyobb örömömre nem sziklás őrület volt, hanem egy teljesen sima, jól járható, tökéletes meredekségű füves puszta, legelő. Nagyon gyorsan süllyedtem, és kétszáz méterrel lejjebb érve már nem is fújt a szél. Hirtelen minden átváltott tökéletesbe. Az időjárás kellemessé, a túra könnyűvé, a fejem tisztává vált. Nem volt már küzdelmes útszakasz előttem, nem volt teljesítménykényszer. Nem is siettem már, hisz nem volt miért. Meg is álltam, mert jó volt ott lenni, ahol voltam. Továbbra is nulla ember az utakon, így már harmadik napja teljes csend és nyugalom. A levegő minősége kifogástalan volt, hatalmasakat szippantottam belőle. Néha görcsölt már a hátam, és a futóművet is elnyomta a rengeteg lépés, mégis katartikus élmény volt. Konzerválni szerettem volna a pillanatot. Annyira kevésszer adatik meg az ilyen.

Nyugalom a Bashmandra völgyben
Nyugalom a Bashmandra völgyben

Össze-vissza bandukoltam, próbáltam minél lassabban haladni, elodáztam a civilizációba való visszatérést. Hosszas totyogást követően végül leértem a Pirin Hut-hoz. Ott sem volt nagy élet. Szintén 15 leva volt az ágy egy hálóteremben, amit privát szobaként is felfoghattam, mivel a többemeletes, számtalan helyiséggel bíró menedékházban egy család volt rajtam kívül. Luxusként még a benti WC-t tudom megemlíteni, más nem volt.

A konyhába betérve valami eszméletlen sűrű bagófüst gomolygott. Nesze neked tiszta levegő! Két fő személyzet volt itt, az erdő mélyén, és mindkettő egész nap a saját füstjébe burkolózva köhécselt odabent. Megérdemlik. 8 leváért kirendeltem a szokásos omlettet és húsgombócot, mert ez a két választás volt csupán, majd amíg készült, kimenekültem a konyhából.

Leereszkedés a Bashmandra völgyben
Leereszkedés a Bashmandra völgyben

Reggelire már csak omlettet rendeltem, mert a fasírtszerűség itt nem volt finom. Fürkésztem a polcokat, hogy milyen rágcsát tudnék venni az utolsó teljes túranapomra, de semmit nem lehetett kapni. Elmutogattam, hogy valami minimális harapnivaló mégiscsak kellene az útra, így csomagoltak nekem pár szelet puszta kenyeret és egy pici sajtot. Ennyi nekem elég is volt.

Egész napos lejtmenetre készültem, húsz kilométeren át, ezért meglepett, hogy emelkedővel indított a Rozhen faluba levezető zöld sáv. De legalább beindult az anyagcserém és felpezsdült a vérkeringésem, ami mindig jó napindító. Utána viszont már csak lejtő volt, hosszasan elnyújtva egy álomszép fenyőerdőben. Aki szereti a fenyveseket, annak kötelező ez a szakasz. Mindenféle nehézség nélkül, 15 kilométeren át lehet élvezni a fenyőerdők minden típusának látványát és illatát.

Jó illatú fenyves a Vlashkia gerincen
Jó illatú fenyves a Vlashkia gerincen

A legjobb levezetés volt ez. Kissé tompa fejjel bandukolni lefelé, hosszú kilométereken át. Természetesen ezen a szakaszon sem találkoztam egyetlen túrázóval sem. Leérve 1200 méterre, már rendesen meleg volt, és a meredekebb lejtés innen következett, de az sem volt vészes. Amikor megláttam az első eldobált műanyag flakonokat és sittlerakatokat, már éreztem, hogy közeledek az emberi civilizációhoz. Át is állítottam az agyamat, hogy mostantól bizony ez jön.

Rozhen egy pici üdülőfalu. Igazából csak éttermeket meg vackosokat láttam, szóval amolyan Mátraháza féle. Nagyon éhes voltam már, és talán még annál is fáradtabb, de nem ültem be enni sehová, mert egyrészről a megjelenésem nem illeszkedett a helyek nívójához, illetve mert nem is szeretem az ilyen puccos helyeket. Inkább felkaptattam a Rozhen kolostorig. Kisebb, mint a Rila kolostor, de szerintem barátságosabb, és a kevesebb látogató miatt nyugalmasabb is, ami egy kolostor esetén fontos dolog. A szőlő lugas nagyon hangulatos. Gyerekkori emlékemet idézte fel, fiatalon ilyen szőlős alatt töltöttem a napjaimat. Annyira fáradt voltam már ekkor, és a kolostor olyan tökéletes hely volt az ücsörgésre, hogy hosszasan csak néztem ki a fejemből. Az előző napokat summáztam, és megállapítottam, hogy újfent nagy mázlim volt az időjárással. Perun, a viharok és villámlás istensége, a hegység névadója megkímélt, így végre tudtam hajtani pontosan azt, amit előzetesen elterveztem, ami mindig egy pozitív visszacsatolás, megerősítés az ember számára.

Rozhen Kolostor
Rozhen Kolostor

Nehezen, de folytattam a túrámat, merthogy nem Rozhen volt a végállomás. Azért ebbe az irányba jöttem le a hegyről, mert Rozhen és a szomszédos Melnik között van egy természetileg érdekes terület, a föld piramisok. Hatalmas kiterjedésű, erodálódott homokkő formációk rengetege, amik a hegység eddig megtapasztalt jellegétől erősen eltértek. Néhol sárga, máshol pirosas kúpok és tornyok sorakoznak egymás mellett. Érdekesség, hogy a vékony homokoszlopok tetején kövek egyensúlyoznak. Gondolom épp azért alakult ki a kövek alatt oszlop, mert a kő összenyomta maga alatt az anyagot és ott megkeményedett, ezért képes megtartani a követ magán.

Homokkő formációk Melnik és Rozhen között
Homokkő formációk Melnik és Rozhen között

A teljesen eltérő környezet teljesen eltérő állatvilágot is jelent. Rengeteg itt a gyík, és a homokfalakba építkező madárfaj. Melnikbe egy időszakos patak kiszáradt medrében kellett lesétálni. A csapadék és a folyóvizek nyilván erősen rombolják ezt a környezetet, ezért nem értem, hogy hogyan építhettek ilyen bizonytalan anyagra bármit is. A Melnik fölötti tömbökön régi templomromokat találtam, de modernebb épületek is vannak odafönn homokkő plusz konglomerátum alapra építve. Melnik Bulgária legkisebb városa, kevesebb, mint 400 fő lakja. Valaha a borászatáról volt híres. Manapság ez is átcsapott abba—mint annyi helyen Magyarországon is—hogy nincs a településen már semmi hozzáadott érték, csak éttermek és vackosok, és csak azért jár oda a sok turista, mert sok turista jár oda.

Egyedüli unikumként a nagyjából egységes építészeti irányzatot véltem felfedezni. A halottak kiplakátolása is érdekes, de ez nem Melnik specifikus, az országban mindenhol szokás. A nemrégiben elhalálozott hozzátartozóról képes plakátot raknak ki az ajtókra, fák törzsére, és utcai hirdetőtáblákra. Elvileg a halál utáni, bizonyos időközönként való megemlékezéshez szükséges.

Melnik a homokkúpok tetejéről
Melnik a homokkúpok tetejéről

Eltöltöttem még egy rekreációs napot Melnik körül, mert a nagy túrázást nem szabad hirtelen abbahagyni. Újból bejártam a szép piramisokat, megnéztem őket minden szögből, és kiültem a kolostorba is. Összességében, a Pirinben legalább annyira jól éreztem magam, mint a Rilában. Mindkét hegység fantasztikus, csak ajánlani tudom, de mindkettőt vagy a szezon előtt egy picivel, vagy a szezon után egy picivel. Hogy ki melyiket válassza? A Pirin vadregényesebb, a Rilában meg jobbakat lehet csak úgy bandukolni. Kinek mi tetszik. Ár-érték arányban a bolgár hegységek verhetetlenek.

Pár további, szemeket gyönyörködtető kép az őszi Pirinből:

A hegység északi oldala
A hegység északi oldala
Buja növényzet
Buja növényzet
Ezen a ponton egy picit eltévedtem
Ezen a ponton egy picit eltévedtem
A Vihren látványa a Suhodolski hágóról
A Vihren látványa a Suhodolski hágóról
Kamenitishki csúcs és függőleges fala
Kamenitishki csúcs és függőleges fala
Márvány gerinc
Márvány gerinc
Emberek a márvány gerinc kitett szakaszán
Emberek a márvány gerinc kitett szakaszán
A Koncheto menedék a márvány gerincen
A Koncheto menedék a márvány gerincen
Hegyek sziluettjei
Hegyek sziluettjei
A Vihren alulnézetből
A Vihren alulnézetből
Híd a Vihren Hut után
Híd a Vihren Hut után
A Ribno Banderishko tó felülről
A Ribno Banderishko tó felülről
A Vihren látványa délkeletről
A Vihren látványa délkeletről
Egy jellemző tájkép az őszi Pirinből
Egy jellemző tájkép az őszi Pirinből
160 glaciális tó van a hegységben
160 glaciális tó van a hegységben
A hegység sivárabb arca is gyönyörű
A hegység sivárabb arca is gyönyörű
Őszi színek a Pirinben
Őszi színek a Pirinben
A Vihren márvány csúcsa távolról
A Vihren márvány csúcsa távolról
A távolban már látszik a Mozgovishka hágó
A távolban már látszik a Mozgovishka hágó
Kismillió tó van a Pirinben, szebbnél szebb környezetben
Kismillió tó van a Pirinben, szebbnél szebb környezetben
Egy névtelen fennsík
Egy névtelen fennsík
A Popovo tó partján
A Popovo tó partján
Sok békés zerge járja a tájat
Sok békés zerge járja a tájat
A Dzhangalska hágó felé
A Dzhangalska hágó felé
Kövek...
Kövek...
Kuklensko tó
Kuklensko tó
Fenyves a Begovitsa ház felé
Fenyves a Begovitsa ház felé
Homokkő piramisok Melnik mögött
Homokkő piramisok Melnik mögött
Formációk Melnik és Rozhen között
Formációk Melnik és Rozhen között
A Vihren csúcskőhalma mellett állok
A Vihren csúcskőhalma mellett állok
A keskeny perem és a fal
A keskeny perem és a fal