Rila
Soron következő kalandom Bulgáriába vezetett. Tervem a Rila hegység bejárása volt, a Balkán-félsziget legmagasabb pontjának érintésével. Bevetettem tehát magamat a hegyekbe egy hétre, és csak mentem, és mentem.
A Rilába kijutni nem komplikált, és nem is drága. A szófiai repülőtéren való landolás után ajánlott végig a tömegközlekedést választani, mert egyrészről olcsó, másrészről a helyi átlagemberek között utazva mindig remekül képbe lehet kerülni a helyi viszonyokkal, szokásokkal. Először a reptérről kell egyet metrózni (1,6 leva egy vonaljegy) a főváros déli buszpályaudvaráig, ami kissé eldugott helyen van, egy koszos felüljáró alatt. Itt minibuszok, vagyis marsrutkák sorakoznak, amik közül a cirill betűk rejtvényét megfejtve, a Samokovba induló járatra kell jegyet váltani a busz mellett bagózó sofőrnél. 5 leva az egyórás út reális ára. A járatok pontosan indulnak, nem kell várni, amíg megtelnek utassal. Ez az egyedüli újító különbség az általam eddig látott marsrutka rendszerekhez képest. Samokovban fel kell szállni a Borovetsbe egész órákban induló minibuszra. Ez az út már csak húsz percbe, és másfél levába kerül, és már ott is vagyunk a hegyek lábánál.
Levát (BGN) beszerezni idehaza nem érdemes, mert a váltók vagy nem is foglalkoznak levával, vagy nagyon rossz aránnyal váltanak. A legjobb megoldás eurót kivinni, és ott átváltani azt levára, ugyanis a leva árfolyama az euróhoz fixen van rögzítve. Egy euróért 1,95 leva jár, ez konstans, tehát még csak az árfolyamok váltakozását sem kell követni. Arra kell figyelni, hogy sok helyen teljesen arcátlanul csalnak a bolgár váltók, ráadásul olyan pitiáner trükkökkel, hogy mondjuk a kifüggesztett táblán a csábító 1-9-5 számsor szerepel, de még a tábla elé oda van biggyesztve egy 1-es, tehát valójában 1,195 a rátájuk. Ennél pofátlanabbul rabolni pénzváltáskor talán csak a budapesti reptéren szokás. Félni nem kell, de résen kell lenni. A legjobb módszer az, ha az ember előre kiszámolja a számológépén, hogy mennyi levát kell kapnia az eurójáért, majd rákérdez a pénztárosnál, és ha nem annyit mond, akkor egy sarokkal odébb lehet próbálkozni.
Bulgária és Magyarország között sokkal több a hasonlóság, mint a különbség. Az üzletek, egy általános utcakép, vagy egy panelblokk alapján akár még össze is lehetne téveszteni a kettőt, ha nem árulkodnának a cirill betűk. Talán egy picit nagyobb a pukkanás, valamint jobban fennmaradtak a régebbi idők hagyatékai. Viszont ennek az a kellemes oldala is megvan, hogy itt a közterek és parkok nincsenek még szándékosan élhetetlenné téve, mint idehaza, így jóleső érzés az utcákon sétálni, a parkokban megpihenni.
Borovetsen átsétálva Mátrafüreddel éreztem párhuzamot. Klasszikus hegyi üdülőfalu 1350 méteren, ahol a legnagyobb élet a síszezon alatt van. Talán a felhős, esőre álló időjárás, vagy a munkanap miatt, de szinte senki nem volt a faluban, teljesen kihalt volt. A felvonók is álltak, amik egészen 2400 méteres magasságig viszik a jónépet. Innen, Borovetsből kezdtem meg a túrámat. Felindultam a hegyekbe, méghozzá egyenesen a legmagasabb csúcsot, a Musalát vettem célba elsőként.
Úgy tűnik, nekem valamilyen extra nehezítő körülmény mindig kell, hogy legyen. Évente egyszer-kétszer a derekam úgy dönt, hogy megnyekken, és ezúttal épp a kiutazás reggelén döntött így. Ilyenkor pár napig nehézkes a mozgás, főleg a hajlongás, és a hátamon cipelt súlyos hátizsák sem segíti elő a gyógyulás folyamatát. Épp ezért túl sok ételt nem is pakoltam be. Úgy olvastam, hogy jól felszereltek a menedékházak, ételt is kapni, ez alapján úgy terveztem, hogy minden nap háztól-házig járva ezekre támaszkodom.
Szép fenyvesben, vastag dzsip úton, bővizű folyókat keresztezve indult a túra. Az emelkedő nem kegyelmezett egy percre sem, de úgy is terveztem, hogy csak partot fog tartalmazni a domborzat egészen a csúcsig. Az első óra furán telt, lassan indult be a dolog. Miközben magányosan caplattam, szívtam magamba a fenyőillatot, és szurkoltam, hogy az eső lógó lába ne szakadjon rám, előjött bennem a "mit is keresek én itt tulajdonképpen?" kérdés. Fáradt is voltam, a derekam is fájt, és a dolog értelmét is megkérdőjeleztem. Viszont épp ennek köszönhetően felfedeztem, hogy lehet olyat csinálni, hogy az ember pár percre megáll pihenni. Ez számomra egy vadonatúj, forradalmi koncepció, amivel lehet, hogy a jövőben is fogok élni.
2000 méter környékén találtam egy jó kis esőbeállót, gondoltam, ha nagyon eleredne, akkor ehhez a ponthoz vissza lehet térni. Itt már megjelentek a sziklafolyásos hegyoldalak, sárgászöld színű kövekkel, amiket imádok. A növényzet is kezdett átalakulni. A magas fenyőket szép lassan felváltották az alacsonyabb törpefenyők. Szépek azok is, viszont hozzájuk kapcsolódnak a hegység legkellemetlenebb útszakaszai. Az utak ebben a magasságban sok esetben hosszasan a sűrű tűlevelűekben kanyarognak, amik olykor annyira sűrűek, hogy alig látszik az út. A legrosszabb az volt, amikor teljesen összehúzva magamat, szinte törpejárásban hajlongva kellett haladni, a nagy táskával a hátamon, leszakadt derékkal. A táska persze mindenbe beakadt. A bónusz erre még az, amikor az út egyben egy patak is, és ugyanezt a produkciót vizes környezetben kell abszolválni.
Vízből ugyanis rengeteg van. Már eleve a hegység neve, a Rila szó is azt jelenti, hogy "sok víz". Közel kétszáz gleccsertó található a röghegységben. Az azokat tápláló hófoltokat még júliusban is bőven látni. Lépten-nyomon források csörgedeznek, sok helyen vízben áll a talaj, még a hegytetőkből is víz folyik. Ez remek hír, mert nem kell sok folyadékot cipelni. Bőven elég egy egyliteres flakont magunknál tartani, akárhol után lehet tölteni kristálytiszta ivóvízzel. Viszont egy vízálló cipő elengedhetetlen.
És akad olyan is, amikor a vízálló cipőt is le kell vetni. A törpefenyves őrületéből kikerülve, közeledve az első menedékházakhoz, egy folyóátkelést kellett megejteni, ami így nyáron kifejezetten kellemes volt. Jó érzés volt lehűteni, felfrissíteni a lábat, még akkor is, ha a vastag folyó túloldalára érve már rendesen fájt a hideg víz a lábnak. A hőmérséklet meglepően magas volt odafent is, a Musala Hut-hoz érve, 2400 méter magasságban is +10°C-ot mutatott a kifüggesztett hőmérő.
Négy és fél óra alatt értem fel ide, kb. egy ezrest emelkedve. Volt ott egy modern hotel, és pár melléképület, a régebbi menedékházak. Viszont legnagyobb megrökönyödésemre, a várakozásommal ellentétben a hely teljes mértékben kihalt volt. Egy teremtett lélek nem volt a környéken, úgy, ahogyan az egész úton sem találkoztam senkivel. Az épületek nem funkcionáltak, zárva voltak. Én úgy hittem, hogy június vége felé itt már bőven szezon van, és tömegek hömpölyögnek, de ezek szerint nem. Hirtelen át kellett gondolnom a háztól-házig túrázgató stratégiámat. Gondolkoztam, hogy feljebb menjek-e a közvetlenül a csúcs alatt található Everest shelterbe, de már nagyon fáradt voltam, és a felhőzet is egyre vészjóslóbbá vált. Így betértem a régi menedékház nyitva hagyott ajtaján.
Eszméletlen kupleráj volt odabenn, de egy folyamatosan bárki számára nyitva lévő épülettől mit várjon az ember, ez valóban egy menedék. És milyen jól döntöttem, hogy nem mentem tovább, mert azonnal elkezdett szakadni az eső. Kiválasztottam a legkevésbé piszkosnak látszó priccset, letelepedtem oda, és a hálózsákomba bújva szinte azonnal elaludtam a fáradtságtól, pedig még csak délután három óra volt. Folyton arra ébredtem, hogy levegőt kellett vennem. A szervezetem eme reakcióját az elégtelen akklimatizációra már jól ismerem. Azt is tudom, hogy ha egyéb kellemetlen tünet nincs, akkor épp jó magasságban álltam meg aznap.
Egyre nagyobbakat dörgött és villámlott, ömlött az eső. Melengető, biztonságos érzés volt egyedül odabenn lenni, még ha a kitört ablaküvegen át kicsit be is vert a víz. Bármilyen állapotban is legyen egy ház, annál jobb benne lenni, minél rosszabb a házon kívül lenni. És azon kívül most nagyon rossz lett volna.
Nagyon jót aludtam. Egész éjszaka esett, de a reggel tiszta, felhőtlen égbolttal indult. Nem is tétlenkedtem, összepakoltam gyorsan, elbúcsúztam a nagyszerű menedéket nyújtó házikótól, és útnak indultam. A táj képe innentől kezdve a pusztán szépből átváltott szenzációsba. Sorra tavak követték egymást, amik rezdületlen felületén a hegyek képe és a hófoltok rikító fehérsége tükröződött vissza. Mindez szép köves, sziklás tájon, de még olyan magasságban, ahol a zöld növényzet is teret tud nyerni. Ezeket a tájakat keresem leginkább.
A napsütés nem tartott soká, hamar betódultak a felhők a hegyek által körülölelt katlanba. Igazi hegymászás hangulatot teremtett a hófoltokon és sziklákon való áthaladás, miközben egyre hidegebb és szelesebb lett. A szél nagyon változékonnyá tette az időjárást. Volt, hogy a ködben alig lehetett valamit látni, de egy percre rá már teljesen tiszta rálátásom nyílt akár a csúcsra is. Megérkeztem a legfelső, 2700 méteren lévő, piramis alakú Everest menedékházhoz, de nem mentem be. Ekkor volt a legkilátástalanabb az időjárás, de úgy voltam vele, hogy ez itt és most az én időm, szóval nekiindultam.
A háztól nem messze volt egy gyönyörű jeges tó, ami még félig be volt fagyva. Imádtam, felfelé menet közben végig azt néztem. Az út a csúcsig triviális volt. Fél tízre értem fel a 2925 méter magas Musalára, ami nem csak Bulgária legmagasabb pontja, de egyben az egész Balkán-félszigeté is. Az összes ország legmagasabb pontjának megmászása remek kihívás lehet bárki számára, mert lehetetlen teljesíteni, viszont amíg csak él az ember, mindig hozzá tud tenni egyet a saját listájához.
Legnagyobb örömömre a csúcs körül kitisztult, annak ellenére, hogy lentebb mindenhol masszív felhőréteg ült meg. Egy órát voltam odafenn. Falatozás közben a jeges tavat, és a keletre vezető tűéles hegygerincet néztem, az oldalában összegyűlt hóval és kőfolyással. Remekül éreztem magam, nagy kaland volt egyedül felbandukolni ide. Átláttam a hegység nyugati oldalára is, próbáltam a következő napok útvonalát belőni, de annyira sok itt a 2600-2700-as csúcs, hogy forma alapján ekkor még nem ismertem fel őket. Az azért látszott, hogy bazi nagy ez a hegység. Délnyugatra tekintve, a távolban még a Pirin vonulata is feltűnt.
Kevésbé tudtam gyönyörködni a csúcsra épített meteorológiai állomásban. Sajnos ezek a szép hegycsúcsok a világ minden táján rusnya emberi építményekkel vannak elcsúfítva. Pár fős állandó személyzet is van fenn, így ha hirtelen vihar kerekedne, akkor menedékként lehet használni ezeket az épületeket. Elvileg egy magyar közreműködéssel épült kozmikus háttérsugárzást mérő állomás is volt itt valaha, ami leégett. Fura volt még, hogy a Szófiában landoló, délről érkező repülők alig valamivel a fejem felett repültek el.
Fájó szívvel indultam le a csúcsról déli irányba, a napsütésből bele a felhőkbe. Azonnal ködbe burkolózott körülöttem minden. Pedig a Rila keleti hegyvonulatának csúcsai között hullámzó útszakaszról biztosan pazar kilátás lett volna. Egy-két túrázó jött szembe, akik délről közelítették a csúcsot. Én meg még attól tartottam, hogy hétvége révén majd tömve lesz a hegy emberekkel. Ez kellemes csalódás volt.
Hamarosan rálátásom nyílt a hatalmas Beli Iskar víztározóra. A nap utolsó emelkedője, a Yurushki Chal csúcs előtt ismét gyakoroltam a megpihenést, mert kidöglöttem, és a derekam ekkor már nagyon fájt. Észrevettem magamon, hogy már órák óra vicsorítva sétáltam. Azonnali megkönnyebbülést hozott a hátizsák levetése, ami után úgy éreztem, hogy a testem magától akart előre menni. A csúcs leküzdése után már a napi túrám végcélja, a Granchar tó is feltűnt a távolban, partján azzal a menedékházzal, amiről szintén csupa jókat olvastam előzőleg. Egy térdropogtató lejtő vitt le 2187 méterre, a tó partjára.
A várt, fene nagy luxus újfent elmaradt. 15 leva volt egy besüppedős rugós ágy egy hálóteremben. Folyóvíz csak odakinn, a WC-t meg inkább hagyjuk. Nemhogy wifi nem volt, de még áram sem, sőt, még térerő sem. A legjobban engem érdeklő információ a világszőttesről a hegység időjárása lett volna, mert az döntően befolyásolja a szabadtéri tevékenységet. A tulaj lánya jól beszélt angolul, tőle megtudtam, hogy nem fog esni másnap sem. Ennek örömére kirendeltem 8 leváért egy tányér bablevest és egy omlettet. A tópart népszerű kirándulóhely, amit el lehet érni földúton terepjáróval a hegy lábánál fekvő falvakból. Voltak itt páran, főleg fiatalok.
Részemről én nekiláttam a wellness programomnak. Először kifeküdtem egy kemény faasztal lapjára, hogy a túrázástól mindig befásuló felső háti gerincszakaszomat kiropogtassam. Majd a kis masszázslabdámmal a talpamat kényeztettem, és a beállt izomzaton lazítottam. Ezek a regenerációt elősegítő gyakorlatok aranyat érnek a hosszútávú terhelések alatt. Majd az emberektől távolabb vonulva, lefürödtem a frissítően hideg vizű tóban. A perzselő napon megszáradtam, nagyon meleg volt. Hiába voltam már előbarnítva, és hiába kentem magam naptejjel, egy picit még így is megkaptak a napsugarak.
Este úgy aludtam, mint a bunda. Van egy érdekes jelenség: ha huzamosabb időn át minden nap máshol alszok, akkor ébredés után előfordul, hogy akár fél percig sem tudom azt, hogy hol is vagyok. Nem az a kérdés ilyenkor, hogy melyik menedékházban vagyok, mert azt sem tudom, hogy a hegyekben vagyok egyáltalán, sőt, sem az ország, de még a Föld bolygó sem létezik ekkor. Az egész egy hely nélküli élmény. Ezt az élményt furának, de kifejezetten kellemesnek élem meg, és nem is törekszem rá, hogy kikerüljek ebből az állapotból, mert úgy érzem, egyáltalán nem is számít az, hogy hol vagyok, így nem is kell azt tudnom. Jelen esetben a legjobb pszichedelikum, a fáradtság is közrejátszhatott az állapot kialakulásában.
Harmadik napi tervem a hegység keleti részéből a középsőbe való eljutás volt, a Beli Iskar folyó és víztározó völgyének délről való megkerülésével. Először vissza kellett kaptatni a háztól a fő gerincre, ami a szeles, hűvös reggelen megfelelően bemelegítette a szervezetemet. Majd ismét jött egy elég hosszas tűleveles bujkálós rész, abból kiérve viszont a hegység egy új arcát ismerhettem meg.
Hatalmas területű magaslati füves síkságra lyukadtam ki. Jó volt végre úgy sétálni, hogy nem kellett minden lépésre koncentrálni. Így volt időm megfigyelni a röghegységekre jellemző, egyik oldalról növényzettel borított, ívesen felhajló, a másik oldalán hirtelen letörő sziklás ormokat. Kísérteties hasonlóságot mutatott mindez az innen légvonalban alig 240 km-re lévő Olümposz hegységgel. 2500 méter környékén sétálgattam, napos időben, hűvös szélben, színes mezei virágok között. Órákon át nem történt ennél több. Jól éreztem magam. A Vapa csúcs után nagyszerű kilátás nyílt a Rila délnyugati lejtőire, valamint a Pirin hegységre. Megpihentem, falatoztam kicsit, és közben jó barátként üdvözöltem magashegyi tollas barátaimat, a havasi csókákat.
Az idilli nyugalom a terep drasztikus megváltozásával ért véget. Egy hófoltokkal tarkított kőfolyásban kellett leereszkedni, majd traverzálni egész hosszasan. Nem is értettem, hogy miért ilyen helyen vezetett a hivatalos túraút, amikor lett volna más alternatíva is. Kőfolyásos részeken nyilván azért halmozódik fel annyi kő, mert ott hullik, ezért kerülendők. A Kanarski Preslap hágóra érve láthatóvá vált napi túrám végállomása, a Ribni tavak és a köztük lévő menedékház. Egy nem túl megterhelő zig-zag vezetett le a völgybe.
Itt is ugyanúgy 15 leva volt egy besüppedős rugós ágy, itt is 3 levába került egy tányér bableves, viszont itt már volt áram, így a szomjazó akkumulátorokat végre fel tudtam tölteni. Kommunikációs lehetőségek itt sem voltak, de a másnapi időjárásra vonatkozóan ismét megnyugtató válaszokat kaptam a helyet vezető sráctól. Mivel ekkorra már bántottak a napsugarak, ezért odabenn maradtam, és a következő napom tervezésével ütöttem el az időt. Volt is mit tervezni, mert a leghosszabb napom következett, a hegység középső részéből az északnyugati részébe szerettem volna átvándorolni, ami két hegyvonulaton való átmászást jelentett. Ráadásul ekkorra világossá vált az, hogy ez a hegység jóval nagyobb, mint ahogy odahaza a számítógépem előtt elképzeltem. Mint anno az Everest régióban, most is előszedtem a papír alapú térképemet, és izgatottan nézegettem az útvonalakat.
Mivel a saját kajámból már csak egy kevéske sajt maradt, meg két energiaszelet, ezért egy kiadós reggeli igen jól jött volna. De sajnos annak ellenére, hogy megbeszéltem a sráccal, hogy reggel nyolckor majd lesz reggeli, nem volt még a környéken sem senki. Én vártam egy darabig, de mivel hosszú nap állt előttem, nem várhattam a végtelenségig. Mondtam, hogy akkor szarni rátok, és elindultam éhgyomorra. Odahaza is éhgyomorra szoktam sportolni, szóval nem ismeretlen számomra a műfaj, még élvezem is.
Vizes, saras, mély tereppel indított a nap, amiből miután kikeveredtem, egy felfrissítő folyóátkelés következett. Majd nekifeszültem a nap első hegyoldalának, ahol a száraz napok ellenére is mindenütt víz csordogált. Tíz lépésenként nyíltak patakocskák, amikből annak ellenére, hogy nem kiépített forráspontok, bárhonnan nyugodtan után lehet tölteni. A vizes hegy elnevezés tényleg találó. Egy forrásnál értem utol a nálam sokkal korábban útnak induló, ugyanoda tartó, de jóval lassabban haladó izraeli párost. Kávéval kínáltak, de ilyen finom ivóvíz mellett sem extra ízélményre, sem stimulációra nem vágytam. Ők több nagy flakont is megtöltöttek a csordogáló forrásból, amit feleslegesnek gondoltam, hisz itt tényleg minden lépésen van víz, kár cipelni.
Gyötrelmesen hosszúnak tűnő, mentálisan is fárasztó emelkedő vezetett a Vodniya csúcsig (ami vizest jelent). Minden lépésre figyelni kellett, mert a köves terepen nem volt egyértelmű út. A csúcs túloldalán erős szél kerekedett, egy szikla szélárnyékos oldalában megültem pihenni. Rálátás nyílt az északnyugati hegyvonulat csipkézett peremére, ahová igyekeztem. A csúcson már volt térerő, így tudtam egy rövid üzenetet küldeni haza, hogy még megvagyok.
Mire innen leértem a két hegyvonulat közötti völgybe, már igencsak éhes voltam. Egy kis roskatag bódé volt ott, benyitottam, és csak ámultam a felszereltségén. Voltak emeletes ágyak, asztalok, székek, kályha, evőeszközök, sőt, még egy elsősegély doboz is lógott a falon, ami tele volt pakolva a túrázók által otthagyott sebtapaszokkal, kötszerekkel, gyógyszerekkel. Rossz idő esetén simán át lehet éjszakázni egy ilyen helyen. Beiktattam itt egy félórás pihenőt, és mivel délután egy óra volt már, ezért elfogyasztottam a reggelimet, felélve az utolsó falatokat is a magammal cipelt élelemből.
Jöhetett a következő part. Konstans emelkedő egészen a Popovokapski hágóig. A testem kezdte elérni azt az állapotot, amikor már magától megy, és bármilyen lejt vagy part is jöjjön, az már nem számít neki. Fentről látszottak a városok, és még a Musala is, de már csak nagyon messze, több napnyi járóföldre. A hegygerinc nyugati irányba nagyon látványos. Hegyes kiemelkedések és nagy letörések jellemzik. Egy kitett út vezetett a szikláson át a Scary Lake-hez. A kövek fúrt nittekkel voltak teletűzdelve, remek mászófalak vannak itt, sok a teljesen sík kőtábla. Emlékszem, hogy még a kövekből is víz folyt, onnan is teletöltöttem a nagy melegben gyorsan ürülő flakonomat.
Nem tudom, hogy miért ijesztő a tó neve, de az egyik legszebb helyen van az összes tó közül a hegységben. Magas sziklafalak veszik körül, hófoltok táplálják, és természetesen türkizkék színű a kristálytiszta vize. Partján állt egy bódé, hasonló, mint ami lenn a völgyben volt. Megfelelően felszerelt, tökéletes hely egy éjszakára. Sőt, mivel meleg volt odakinn, a szabad ég alatt egy sík sziklán is el tudtam volna aludni a hálózsákomban. Meg is aludtam volna itt, ha lett volna nálam legalább egy csepp élelem, de anélkül nem tehettem meg, és ezt sajnáltam nagyon.
Így a napnak még nem volt vége, sőt, a slusszpoén csak ekkor következett. Lejjebb kellett mennem a Malyovitsa menedékházig. Az út eleje idefenn a tavak környékén szuper volt, de az 1960-ra ereszkedés második felében a létező legrühelletesebb útszakaszon kellett átverekednem magam. Már eleve az út kifejezés nem állja meg a helyét, mert az nem volt. Vagy hatalmas sziklatengeren, vagy tűlevelű bujkálósban, vagy ezek patakokkal tarkított kombinációjában kellett meredeken lefelé ereszkedni, minden egyes lépést külön megtervezve, hogy az odáig lenyomott 10 óra hossza túra fáradtsága miatt nehogy rosszul lépjek. Nagyon nem hiányzott ez a nap végére, teljesen kicsinált, és egy kicsit el is ment a kedvem. Főleg az bosszantott, hogy hogyan jelölhettek ki itt utat, vagy ha kijelölték, akkor miért nem tartják legalább minimálisan rendbe azt. A nagyon későn este befutó izraeli páros láthatóan eléggé kikészült férfi tagja annyit mondott, hogy náluk a különleges egységet képzik ki ilyen terepen.
Ez a ház népszerű lehet, mert sokan voltak benne, majdnem telt ház volt. Leültettek egy asztalhoz, mondták hogy várjak, de nem történt semmi, úgyhogy proaktív lépéseket tettem annak irányába, hogy valami étel landoljon az asztalomon. A bableves valami isteni volt itt. Azon kívül sült krumplit és omlettet rendeltem, meg csokikat meg kekszeket vettem a másnapi útra. Ez a hely teljesen luxus volt, ami kellett is már. Le tudtam zuhanyozni, tiszta ruhákat vettem fel, új ember lettem. Net is volt. Az időjárás előrejelzés még másfél napnyi tiszta időt jósolt, utána napokig viharokat. Ez pont megfelelt az én eredeti tervemnek, annak szurkoltam ezután, nehogy a vihar előbb köszönjön majd be.
A hálóterem valami katasztrofális volt. Nyolc ember bezsúfolva egy olyan kis helyre, ami talán kettőnek lenne kényelmes. Ráadásul mindenki hatalmas túrazsákkal érkezett, és mindenki ki is mosta és ki is teregette odabenn a ruháit, szóval egy hangyányi hely nem maradt. De a legrosszabb az volt, hogy az egyetlen ablak be volt szögelve, nem lehetett kinyitni, és már lefekvéskor durván áporodott volt a levegő. Túrabakancsok szaga keveredett a hajamosott lányok samponjának bűzével. Érthetetlen számomra ez, hogy miért kell a lehető legelviselhetetlenebbre tervezni ezeket a szállásokat. De lehet, hogy a tiszta levegőt csak én igénylem. Gondolkoztam, hogy inkább kivonulok, de a fáradtság végül úgy elnyomott, hogy csak reggel ébredtem fel. Az összes kaja, a rágcsák, plusz az ágy került 26,5 levába, tehát úgy 4400 forintba.
A konyha kínálatából reggelire a sajtos szendvicset ajánlom, vajjal. Repetáztam is belőle, hogy kitartson bennem egész napra, és hogy ne kelljen magammal vinni két szelet csokinál többet az útra. A nap első feladata a völgy végében emelkedő Malyovitsa csúcs megmászása volt. Elég korán indultam útnak ahhoz, hogy még a nagy hegyek árnyékában, kellemes hűvösben sétálhassak fel a völgyben a patak mellett. A derekam ekkorra már sokat javult, vagy csak hozzászokott a terheléshez, de már nem volt vele probléma.
A falhoz érve meredek, sziklás emelkedő következett, igazi csúcsmászó érzést adott a vadabb jellegű tájban felfelé kaptatni. Nagyon élveztem ezt az egész mászást, mert nem volt sem túl könnyű, sem túl nehéz, a táj pedig újfent csodás volt. Itt is volt félúton egy tó, aminek a partjánál már a kora reggeli időpont ellenére meg kellett állnom bekennem magam naptejjel, mert már akkor nagy ereje volt a sugaraknak. A tó után is meredeken emelkedett, egészen a gerincig, ahonnét először nyílt kilátásom a majd az egész túrám végét is jelentő Rila kolostorra odalenn a völgyben.
Feldobott hangulatban voltam, örültem, hogy megint senki által sem zavartatva túrázhattam egy szépet, és épp kezdtem volna megtenni az utolsó lépéseket a csúcs felé, amikor hirtelen felbukkant a gerinc túloldaláról két fiatal srác. Természetesen mobiltelefonról kihangosított zenét hallgattak, ahogyan az ma köcsögéknél divat, mert nyilván mindenki a környezetükben arra a szarra kíváncsi amit ők hallgatnak, és természetesen ők is épp a csúcsra igyekeztek. Olyan szép lett volna társaság nélkül, egyedül, csendben kisétálni a csúcstábláig, de ezt most nem kaphattam meg. Helyiek voltak, beszélgettem velük sokat. Nem tűntek rutinos túrázóknak, inkább a hangjuk volt nagy. Azzal sem voltak tisztában, hogy merre van Szófia, én mutattam meg nekik. Azért a fővárosuk tövében kinövő Vitosát illett volna felismerni. Mert hogy azt is lehetett a 2729 méter magas csúcsról látni. Meg a Musalát is, meg a Pirint is, elég ütős a kilátás a Malyovitsáról. Kivártam, amíg elmennek, majd sikerült egy kicsit csendben, egyedül, a maga hanggal szennyezetlen valójában is átélnem a helyet.
A napnak itt nem volt vége, a következő állomás a Seven Rila Lakes, vagyis a hét tó vidéke volt. Ehhez a nyugatról észak felé kanyarodó hegygerincen kellett pár órát hullámvasutazni, érintve a csúcsokat. Először a Dodov Vrah, majd a Damga izzasztott meg, de ekkorra már, öt nap folyamatos menés után a testem adaptálódott a terheléshez, önjáróvá vált, gyakorlatilag bármilyen hegyet elém rakhattak volna.
Hatalmas füves fennsík terül a gerinc külső oldalán, nekem azonnal Kirgizisztán ugrott be, ott láttam hasonló jailookat. Merthogy ezek is magashegyi legelők voltak, sok lóval, bárányokkal és még tehenet is láttam, akik a gleccsermaradványokban hűsöltek épp. Meg hadakoztak a legyekkel, csakúgy, mint én, mert a meleg idő miatt rengeteg volt belőlük még idefenn is. Mivel a hegység ezen részén legeltetés folyik, ezért itt már csak a kiépített forrásokból ajánlott vizet venni.
A Damga csúcson elidőztem, mert a hét tóra ugyan még nem volt rálátásom, de négy tó itt is volt, a táj meg ugyanúgy káprázatos mindenhol. Öt nap után már kezd hozzászokni a szem a sok tóhoz, zöldhöz, hegyhez, és igazából lényegtelenné is válik, hogy hol van épp az ember. Az előzetes terv azért szükséges, hogy amikor már mindegy, hogy hol van az ember, akkor is legyen egy vezérfonál, ami egy adott irányba továbbviszi.
A reggeli sajtos szenya már messze volt, így gondoltam, hogy harapok egyet a tábla csokiból amit beraktam. Előkotortam a táskámból, és meglepve vettem észre, hogy az a csomagolásán belül teljes mértékben folyékonnyá vált. Még jó, hogy nem folyt ki a táskámba. Gondolkoztam, hogy megigyam-e, de ha felnyitottam volna, tuti hogy szétfolyt volna mindenemen. Kitaláltam, hogy belerakom a közeli gleccsermaradványba, amiben a tehenek is hédereltek, és lehűtöm. Sosem hűtöttem még olvadt csokoládét gleccserben. Nem kellett neki sok, pár perc alatt megdermedt. Gondolkoztam, hogy mitévő legyek vele, mert ha felbontva visszarakom a táskába, akkor a melegben ugyanúgy szétfolyt volna. Ezért "nagy bánatomra" kénytelen voltam az egész táblát megenni.
A hét tó vidéke arról híres, hogy kilenc darab gleccsertó van ott egy kupacban. A helyet felülről megközelíteni azért volt jó, mert egyszerre kaphattam meg a teljes panorámát, amint a hágóra értem. Oké, épp a legszebb, az Okoto tó bujkált a legjobban, de lefelé menet azt is megcsodálhattam. Az egyetlen pont, ahonnan egyszerre látszik a hét tó, az az Otovitsa csúcs, de oda én most nem mentem fel. A tavak között 440 méter szint van, egymásba folynak át, néhol vízeséseken keresztül. Októbertől júniusig be vannak fagyva. A legszebb szerintem ősszel lehet a környék, amikor már kezdenek befagyni ezek a tavak. Megérné visszajönni akkor.
Látszik, hogy be van reklámozva a hely, és hogy a tavak aljához felvonó is vezet, mert itt már sokan voltak. Furán is éreztem magam a nagy hátizsákkal a hátamon a sok strandpapucsos szalmakutya között, akik csak felugrottak lazítani ide egy órácskára. Az egyik tó partján álló menedékházban szálltam meg. Nagyon minimál szobát kaptam 17 leváért, de legalább csak az enyém volt. Befizettem egy meleg zuhanyra is, 2 leva volt.
A helyet vivő fazon csak úgy sürgött-forgott a konyhában, mert kb. harminc német cserkészlány érkezett meg egyszerre, így ipari mennyiségű bablevest kellett készítenie. Én kétszer is kértem belőle, olyan finom volt. Itt is 3 leva volt egy tányér leves ára. Amikor a fószer meglátta az útlevelemben hogy én nem német, hanem magyar vagyok, megörült, mert valaha ő is Magyarországon élt. Sofőr lehetett, mert olyan szavakat mondogatott, mint: balra, jobbra, egyenesen, meg Pápa, Kecskemét, Budapest.
Utolsó túranapom reggelén akartam reggelizni egy nagyot. Az öreg elém rakott két szelet kenyeret, meg három, lejárt minivajat. Betermeltem, kértem még, amire azt mondta, hogy nincs több, ennyi volt. Mivel látta az enyhe fokú elégedetlenséget az arcomon, illetve elmondtam neki, hogy innen egészen a Rila kolostorig tervezek ma sétálni, bevezetett a kamrába. Számtalan lejárt termék közül választhattam kedvemre. Ezúttal kifejezetten a nem olvadós csokikra mentem rá, 5,8 leva értékben.
Az e napi etap részben az előző nap ismétlése volt visszafelé. Először a tavak fölé kellett emelkednem. Másik úton akartam menni, mint ahol előző nap leereszkedtem, hogy a tavakat egy másik szemszögből is láthassam. Sajnos ez rossz ötlet volt, mert a kilátás a népszerű turistacsapásról a legszebb, nem érdemes letérni róla. Illetve a térképes alkalmazásom totál bevezetett a semmibe. Jelzett egy utat a Haramiyata csúcs mögött, ami sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem létezhet. Ezért kerülnöm kellett egy nagyot, és még a tavakat sem igazán láttam. Legközelebb a papír alapú térképemnek hiszek csak.
Két helyen lehet lemenni a hegyről a Rila völgybe. Úgy döntöttem, hogy a piros sáv útvonalat választom, ami hosszabb ugyan, de nem kell annyit visszafelé haladnom a tegnapi útvonalon. Mire odaértem, hatalmas birkacsorda, és már messziről ugatva felém rohanó pásztorkutyák lepték el a területet. Inkább nem kerestem a bajt, mondom akkor lemegyek a másik úton. Ehhez újból át kellett másznom a Dodov Vrah csúcson, mert utána kezdődött a zig-zag. Érdekes észrevétel, hogy ugyanazon az úton haladni még egyszer, már nem volt jó élmény, mert nem adta meg az újdonság varázsát.
Az előrejelzéseknek megfelelően, délben már épp kezdett felhősödni, mire a zig-zag tetejéhez értem. 1400 méter ereszkedés várt rám. Le akartam nyomni egy szuszra, gyorsan, megállás nélkül. Nem szerettem volna, ha elkap a vihar. Az eleje teljesen jól telt, cikk-cakkos úton ereszkedtem. Még az új út varázsa is feldobta a hangulatomat. Aztán egyre meredekebb lett, de az még hagyján. Eszméletlen sűrű, fejtetőig érő növényzetben kellett haladni, az út nem is látszott. Még szerencse, hogy jött felfelé három turista, akik tapostak valamennyit a növényzeten. Reménykedtem, hogy csak egy darabon lesz ilyen, de nem. Minden lépésnél beakadt a lábam valami növénybe, egyáltalán nem tudtam sietni, mert nem is láttam semmit, örültem, hogy nem esek el. A viharfelhők meg gyülekeztek. A kínok akkor értek véget, amikor leértem a fenyőerdő szintjére, mert ott már a fák miatt nem tudott sűrű aljnövényzet megélni. De ekkorra már csattogott rendesen felettem az ég. A lejtőnek nem akart vége lenni, pedig igencsak meredeken haladtam már két órája. Aki még nem ment le ekkora hegyoldalon, az el sem tudja képzelni, hogy mekkora.
A lejtő alján megcsodálhattam a világ legértelmetlenebb tábláit. Ezt az útvonalat ábrázolták úgy egy nagy alapú fémtáblán, hogy egy hullámos vonallal volt összekötve a kolostor és a hegycsúcs. Zéró információt nem tartalmazott, ráadásul tízszer volt kirakva egymás után ugyanez. Először értetlenkedtem, aztán megláttam a tábla sarkában a kis EU-s zászlót, és világos lett minden. Végül leértem a kolostorhoz, még épp időben. Az éttermek teraszán már repkedtek az abroszok és a műanyag székek. Ezúton is köszönetet szeretnék mondani a túrabotomnak, aki nélkül ez a túra csak maradandó ízületi kopásokkal jöhetett volna létre.
Megengedtem magamnak egy drágább hotelszobát. 9 ezer forint volt itt a kolostoroknál egy éjszaka. Elvileg lehetett volna odabenn a kolostorban is lakni egy hálóteremben ingyen, de úgy voltam vele, hogy az utóbbi napok éhezéseivel kispóroltam ezt az összeget. És van valami roppant felemelő érzés abban, amikor egy nagy túra után az ember egy privát helyen elkezdi felszámolni az elhatalmasodott entrópiát. A tisztálkodás, a holmik újrarendszerezése, a megfáradt aksik feltöltése, a sebek ápolása, alvás egy nyugodt helyen, mind-mind rohamos mértékben növelik a komfortot. Vicces jelenet volt, amikor a kiürült flakonomat nézve azon gondolkoztam, hogy hol lehet a legközelebbi vízvételi lehetőség, aztán rájöttem, hogy a csapból folyik. Hirtelen minden egyszerűvé vált.
Másnap kolostoroztam. A hely turistagettó, ez tény. De az is tény, hogy szép. Kívülről úgy néz ki, mint egy kőfalakkal körbevett masszív erődítmény. Betérve egy tágas, hangulatos, barátságos tér fogadott. Körbe négy szint magasságban lakrészek vannak, az udvar közepén pedig egy igen gazdagon kipingált templom, és egy harangtorony. Az emeletekre nem lehet felmenni, a rendfenntartás szól érte, csakúgy, ha valaki illetlen öltözékben próbál bemenni a templomba, mint ahogyan a harminc német cserkészlány azt tervezte. Sétálgattam, ücsörögtem odabenn, néztem ki a fejemből. Annyi érdekesség maradt meg számomra innen, hogy míg a laoszi templomok festményeibe bele tudtam mélyedni, és órákig el tudtam nézni, addig az itteni freskók inkább taszítottak. Jelentsen ez bármit is.
Nagy túrák után nem jó azonnal teljesen bepunnyadni, ezért egy rekreációs sétát tettem a folyóparton felfelé, a Rilai Szent János sírjánál épült zarándokhelyhez. Végre nagy táska nélkül bandukolhattam, olyan lassan, ahogy csak tudtam. Szép, csendes fenyvesben haladtam. Először a Szent Lukács remetelaknál ültem meg, majd a Szent János kápolnája mögötti barlangban. A barlang kövei közé papírcetlik voltak bedugdosva, amikre az oda látogatók a kívánságaikat írták fel. Én nem kívántam semmit.
