Mallorca
Tenerife után egy újabb spanyol szigetet jártunk be szűkebb baráti körrel. A gazdag természeti adottságokkal megáldott sziget teljes felfedezéséhez egy év sem lenne elég, nekünk bő egy hét jutott rá.
Késő délután szállt le a gépünk a Palma de Mallorca melletti reptéren. Kibéreltük az autónkat, és egyből lementünk a tengerpartra. Számomra, mint kontinentális, szárazfölddel körülvett országból érkező utazónak, a végtelen tenger látványa és illata mindig felemelő érzés, egyfajta szabadságérzetet ad az a határtalanság, amit az örökkön hullámzó víztömeg nyújt. Úgy érzem, meg is kell merítkeznem a sós vízben, vagy minimum belemártani az ujjamat. Indonézia óta tudom, hogy a hullámok nézegetése egy külön műfaj, de ezúttal nem volt sok időnk rá, mert már erősen szürkült, és valami hajlék után kellett néznünk.
Túltervezéssel senki nem vádolhat minket. A koncepciónk az volt, hogy vittünk két sátrat, és ahol napi programjaink épp zárultak, arrafelé kerestünk táborozásra alkalmas helyet. Mivel most lakott területek dzsungelében voltunk, ezért a térképről kinéztük a hozzánk eső legnagyobb kiterjedésű zöld színnel jelölt területet, ami egy park volt a városon belül. Behurcolkodtunk, és mint a sátras czigányok, fák és sűrű bokrok jótékony takarását kihasználva letáboroztunk. Másnap kora reggel összeszedelőzködtünk, de éjszaka a park kapuit ránk zárták, így, mire minden ingóságunkkal kimásztunk a kerítésen, a reggeli tornát is letudtuk.
A szigetet az óramutató járásával egyező irányba jártuk be, főként a partszakaszokra fókuszálva. Első programként egy tengerparti barlang felé vettük az irányt. Ahogy autóztunk keresztül Pálmán, felfigyeltem rá, hogy az emberek mutogatnak nekünk, pár autós még ránk is dudált. Zavart ez a tolakodás, nem értettem, hogy mi van, és amikor az egyik járókelő még oda is szólt valamit, visszaszóltam rá a hátsó ablakon át, hogy "mi az anyádat mutogatsz?!". Másodpercekkel később esett le, hogy a semmin át néztem ki az autóból, vagyis végig teljesen felnyitott csomagtérrel közlekedtünk, és nyilván a segítőkész helyiek ezt akarták tudtunkra adni. A sofőrünk, Gábor látta, hogy villog valami ott a műszerfalon, de ő ennél lazábban éli az életet. Még jó, hogy a teletömött csomagtartóból nem estek ki a cuccaink. Jót nevettünk a szituáción, megadta az alaphangulatot.
A Cova de la mare de Déu barlangot könnyed sétával el lehet érni. Először a víz által homokfalba vájt lyukak mellett haladtunk el, amikbe a hozzánk hasonló egyszerű utazó nem tudja nem a tökéletes szálláshelyet belelátni. A nagy barlang a Portals Vells öböl túloldalán van, 80m hosszú és 60m széles, kőbánya volt valaha. A felfedezés élményén kívül sok különlegességet nem tartogat. A vízből kiemelkedő szirteken a szokásos tengeri madarak, sirályok és kormoránok tollászkodnak, élik életüket. Strandolni is lehet az öbölben, a mi ottjártunkkor kopp üres volt a placc, bár a spanyoloknak a fél tíz még nagyon reggel van.
Megnéztünk egy szép félszigetet (Punta el Toro), ami szinte ordított azért, hogy kitúrázzunk a végére, de ezúttal ezt sajnos kihagytuk. Helyette Santa Ponça strandját választottuk döglésünk színhelyéül, ahol nem mindennapi esemény hiúsította meg fürdési szándékunkat. Egy kis bálna sodródott ki túlságosan az öböl partjai felé, és őt próbálta egy állatmentő csapat jobb belátásra bírni, és a mélyebb vizek felé terelgetni. Senki nem mehetett be a vízbe, rendőrök tessékeltek hátrébb mindenkit. Még a helyi TV is forgatott, meg a mókus őrs is összegyűlt, a lubickolást áhító vendégek pedig szárazon maradtak. Mi is csak a homokba kidőlve kapattuk magunkat, napfényre szomjazó bőrünknek jutalomfalat volt minden egyes foton a sötét magyar tél után.
Valldemossa volt a következő állomásunk. A párezres lakosú falucska roppant látványos helyen, hegyek közötti medencében terül el. De ami még a fekvésénél is jobban tetszik, azok a hangulatos utcácskák. A szűk, macskaköves lugasok teli vannak virágokkal. A kőből emelt házak falai is tele vannak virágcserepekkel, az erkélyeken, ablakpárkányokon is növények mindenütt, a színek harmonizálnak. Érezhető a törődés, az odafigyelés, a gondoskodás. Írhatnám, hogy ez a hely a 13. századi kolostoráról híres, meg hogy Chopin átzongorázott itt egy telet, de bennem az maradt meg, amikor egy ilyen kis utca zöldségeséhez betértem sárgabarackot venni. Mennyivel másabb így, ilyen miliőben, ilyen emberek között!
Élettel, lélekkel van teli a hely, ez az a különbség, amit minden magyar utazó érez, amikor akárhová elrepül hazúról, és még jobban érzi ennek hiányát, amikor hazatér. Nálunk a települések már vidéken is csak a beton, szemét, kamera lélekölő hármasából állnak. A maradék élhető zöld területek is szándékosan lettek legyalulva, leginkább azért, hogy a sarkonkénti nyolc kamera szabadon láthassa azt, hogy a teljesen kihalt köztereken a szemetet hordja a szél a betonon. Ahogyan a környezetből kikopik az élet, úgy hal ki az emberekből is. Az életminőséget a körülölelő környezet határozza meg. Ezen belül az egyén hiába törekszik, igyekezete nem lesz mérvadó egy olyan, alapjaiban életellenes helyen, mint Magyarország. Az erre való rálátáshoz tanácsos minél többet utazni. Nem sokat jártam eddig Spanyolországban, de amit biztosan el tudok mondani a spanyolokról és az általuk kialakított környezetről, az az élettel teliség.
A faluból túrautak is indulnak, olajfák és mandulaerdők között lehet feljutni a hegyek tetejébe. Mi egy hűsítő forrásig sétáltunk. Ez a sziget is olyan, mint Tenerife, hogy ha végtelen időm lenne, akkor gyalog átszelném az egészet, de egy hét alatt csak szűk kivonatot kaphattunk Spanyolország legnagyobb szigetének lehetőségeiből.
A falucska után átruccantunk a Foradada kilátóhoz, ahonnét kiláttunk egy lyukas sziklaformációra lenn a parton. Vettük a fáradtságot, és leküzdöttük érte a 260 méteres szintkülönbséget. Ez is egy kellemes túra, úgyszintén olajfák között. Fel lehet mászni a szikla tetejébe, de a bátrabbak szerintem magába a lyukba is be tudnak ereszkedni, én nem próbáltam. Visszafelé kaptatva rálátás nyílik a hegyoldalba vájt barlangokra, megéri azokba is kinézni.
Fornalutx következett, ami egy citrusligetekkel körülvett mediterrán falucska a hegyek között. Egész Spanyolország legszebb falujának mondják. Ugyanazok a kőházak, buja növényzet és virágos körítés, mint Valldemossában. Az ilyen falvakban a legjobb program a hangulatos utcák bejárása, majd kiülni egy teraszra kajálni. Narancsfákra mászva gyűjtöttük be vitaminforrásainkat. Ragadtunk a könyökünkön csurgó narancslétől, amit a természet itt alapból szolgáltat.
Ingyenes kempinghelyek ugyanúgy találhatók Mallorcán, mint Tenerifén. Ezen a napon is csak úgy az út mellett találtunk egy placcot, rálátással a sziget egyik legnagyobb hegyére, a Penya de Migdia 1400 méter magas csúcsára.
Miénk volt az egész tér, úgy tűnik, a május itt még előszezon. Voltak padok, asztalok, meg ilyen alap felszerelések. Ennél többre nincs is szükség. Bátran ajánlom mindenkinek a kempingezést! Sokkal olcsóbb, sokkal mobilabb, és főleg hangulatosabb módja ez a sziget felfedezésének, mint a szállásokkal bajlódni. Egy fárasztó nap után, mikor már állnak a sátrak, ki lehet pakolni a padokra a kajákat és a különféle párlatokat. Itt ismertem meg a Túnel de Mallorca nevű gyógynövénykivonatot. Rozmaringból, kamillából, mentából, édesköményből és majoránnából készült likőr, ami elvileg a Földközi-tenger illatélményének átadására készült. Kár, hogy idehaza nem kapható, becsempészném vele a Földközi-tengert a mindennapjaimba. Megfigyeltem már, hogy ha a természetben eszek, akkor az ízek is sokkal finomabbak, tartalmasabbak, mintha egy épület belsejében enném ugyanazt. A jóllakást minden esetben a kártyázás követi. Nehéz eldönteni, hogy a játék, vagy aközben a folyamatos magtörés az addiktívebb, valószínűleg egymás szinergistái. Sokszor még a sötétedés sem tud véget vetni a partinak, hisz fejlámpával folytatható.
Beautóztunk a hegyek belsejébe egy alagúton át. Ez a sziget teteje, itt vannak a Tramuntana-hegység legmagasabb csúcsai. Hivatalosan a második legmagasabb, 1364 méter magas Puig de Massanella ami megmászható, mert az 1436 méteres Puig Majoron valami nátó támaszpont van. A mészkőhegy óriások közé víztározó tavacskák ékelődtek. Ezek a tározók szolgáltatják Palma de Mallorca és környékének ivóvízkészletét. Mi a Cúber tó körül tettünk egy nyugodt túrát. A főcsúcsra is nyílik kilátás, amit számtalan antenna és lokátor csúfít. Egy menedékház is van a tó sarkánál, szóval akik Mallorca északnyugati, hegyvidékes oldalát, Port d'Andratxtól Port de Pollençáig túrázva szeretnék végigtolni, azok számolhatnak ezzel a házikóval. De ahogy nézem, a 130km-es gyalogút során hasonló menedékek végig vannak a fő csapás mentén. A legjobb persze sátrat vinni. A tározó gátja mögött egy magányos bika legelészett, jól be is rakom őt ide, íme az állat:
A SEAT ajtajait már sokadszor becsukva folytattuk roadtripünket a Coll dels Reis kilátó irányába. Kitűnőek az utak, a szerpentinek is tökéletesen autózhatók, könnyen elkapja a sofőrt a ralizás heve. A kilátó népszerű fotós pont, a mészkőmasszívumok is látványosak, bennük a kígyóként tekergő autóút is, meg a buja növényzettel megáldott sziget egésze, úgy általában. A hely hátránya, hogy közvetlenül autóút mellett van. Vagyis kicsit olyan idejönni, mint Mátraházára felcsapatni lángosozni, jó ízlésű ember ezeket kerüli. A tengerparthoz ereszkedvén még több kanyarban volt részünk, a leglátványosabbak a sziklák közötti vékony réseken áthaladó autóutak voltak. Csobbantunk egyet a Tuent Beach-en, de mivel az exploráció iránti farkasétvágyunknak köszönhetően képtelenek voltunk nyugton maradni, indultunk is tovább egyik fő programunk irányába.
Kanyontúrára adtuk fejünket. Sa Calobra településéről egy alagúton át lehet kilyukadni a Torrent de Pareis kanyon bejáratához. Az egyik vége itt a strandon, a másik 6 kilométerrel és 800 méter szinttel feljebb, Escorca falunál van. A parttól befelé haladva egyre szűkül a kanyon, a sétálás hamar átvált akadálypályába. Kalandos a terep, kősziklákon ügyeskedve kell keresni az utat. A kövek lecsiszoltságának mértéke jó iránytű, de egyben a simább felület csúszósabb is. A nagy kúszás és mászás közepette a hatalmas oldalfalak sziklaformációiban lehet gyönyörködni, ez adja a túra varázsát. Előfordulhat, hogy nagy esőzések után derékig érő vízben is kell caplatni. Mivel népszerű túrahely, ezért offszezonban, vagy nagyon korai időpontban nekiindulva ajánlom, a tömeg elkerülése végett. Az autós utazás kényelmének hátulütője, hogy mindig vissza kell menni a gépért. Így ezt a kanyont sem tudtuk végigjárni, mert szinte lehetetlen lett volna visszajutni az autóhoz. Valamit valamiért.
A Cala Molins bíccsen terveztük lemosni magunkról az út porát, de annyi medúza hánykolódott a vízben, a partra is már annyit kisodortak a nagy hullámok, hogy nem próbálkoztunk a bemenetellel. Helyette eljutottunk a sziget északi csücskébe. Először a Talaia d'Albercutx kilátóhoz mentünk fel. Valójában ez egy őrtorony, amit a középkorban, a muszlim uralom idején építettek kalóztámadások elhárítására. Kb. 40 hasonló építmény van a szigeten, mindet meglehetősen exponált helyeken húzták fel, hogy a védelmi funkcióját elláthassa. Kapaszkodók segítik a felmászást rá, a minél jobb fényképek elkészítéséhez nyújt optimális perspektívát. A nyugati part hegyeit, és azok tengerbe szakadását lehet élő földrajzkönyvként tekintetünkkel végigpásztázni. Gyakoriak itt a vadkecskék, mi is láttunk pár kedves példányt. A legészakibb pontra is kimentünk, a Cap Formentor világítótoronyhoz. Ott semmi extra nem volt, csak a nagy tömeg, viszont ellátni a szomszédos Baleár-szigetig, Menorcáig.
Az északkeleti, lassan mélyülő homokos part a windszörfösöké, itt rendszerint nagy szelek fújnak. A délkeleti, sziklás, meredek partszakaszok mentén végtelen számú kisebb barlang található. Ha elindul az ember sétálni, véletlenül is talál. Mi is felfedeztünk párat, jó ezekben mászkálni, mert sosem tudható előre, mit rejt, hisz minden barlang egy új történet. Vannak kiépítettek is, ahol sajnos csürheturizmus működik, de egyre mi is befizettünk, a Cuevas del Drach-ot, vagyis a sárkánybarlangot látogattuk meg. Fix időpontokban indulnak a csoportok, és garantált, hogy kisebb tömeggel együtt kell megcsodálni az egyébként tényleg szép barlangot. Ajánlott a sor legvégére maradni, utoljára bemenni, mert a zsibongástól lemaradva élvezhető leginkább az attrakció.
A barlang belsejében lévő tavacskát elérve kiültetik a népet egy lelátóra, lekapcsolják a világítást, csak a tó látható, majd megkezdődik a giccsparádé a köbön! Csónakon lassan beevezve komolyzenei művet adnak elő erre szakosodott hegedűsök, akikről el nem tudom képzelni, mennyire unhatják már Vivaldi négy évszakából a tavaszt eljátszani, de nyilván azt kell, mert az az egyetlen olyan mű, amit még a legtuskóbb turista is azonnal felismer. Szerintem erre az ég-világon semmi szükség nincs.
Szép a barlang, de én inkább maradok a kevésbé szép, ámde kiépítetleneknél, ahol épp az a lényeg, hogy kuss van odabenn. Egy barlangba bemenni zajongani meg zenélni olyan, mint nyolcezres hegyre oxigénnel menni. Vagyis az egésznek a legfőbb jellemzőjét, az értelmét veszi el. Hisz nyolcezer felett épp az oxigénhiány a lényeg. Egy barlangban meg az, hogy fény- és hanghiány van, amiben megpihenhetnek a felszínen túlpörgetett érzékszervek. Javasoltam is a többieknek, hogy üljünk ki egy rendes barlangba, menjünk be amennyire csak tudunk, kapcsoljuk le a fejlámpáinkat, és maradjunk teljesen csendben. Ezt csináltam Laoszban is. Találtunk egy ehhez kellően nagy barlangot, és tartottuk a csendkirályságot egy ideig, aminek idővel horkolás vetett véget.
Túrázók lennénk, vagy mifene. Úgy voltunk vele, hogy csak illene megmászni a sziget legmagasabb csúcsát. Katonai támaszpont ide, lokátorállomás oda, szarni rá, gyerünk. Ha a bozótból előugrik egy kommandós, seggbe rúgom, oszt' legközelebb előre köszön. Mivel a csúcsra vezető szerpentin bejáratát kerítések védik, ezért hátulról közelítettünk, a hegy északi kuloárján át, gyalogszerrel. Az autónkat a Coll dels Reis előtti parkolóban raktuk le, innen indultunk útra. Kellemes terepen kezdődött a túra, amibe annyira belemerültünk, hogy kicsit túlszaladtunk a vájatba bevezető leágazón. Onnantól viszont nincs rendes túraút, maximum kitaposásokra lehet felfigyelni olykor. Egyre meredekebbé is vált, de nem fogott meg minket a part. A csúcshoz már egészen közel kettéválik az út, ott balra kell tartani, és a kavicsos törmelékesben kell feljebb kínlódni. Innentől lett szenvedősebb, mert bizonytalanná vált a talaj a lábunk alatt, de igazából ez sem jelentett problémát. Inkább a növényzetben mentem, mert az legalább tartott.
Utolsó próbatételnek a legvégére kijutott egy igen meredek, mászós rész. Gábor ment előre, és fentről egy másik utat javasolt nekünk. Hárman egymás mellett balra oldalaztunk, kezünkkel is az előttünk lévő földbe kapaszkodva. A kövekkel, kavicsokkal teli porózus föld túl lazának bizonyult, és a jobbomon lévő túratársam lába alatt bizony meg is indult. Ő elkezdett zuhanni, én pedig teljesen ösztönösen azonnal elkaptam a karját, és minden erőmmel felfelé húztam, miközben a másik karommal magam is kapaszkodtam. Sikerült megmenteni a szituációt, a haver fel tudott kapaszkodni, majd inkább a Gábor által kijárt úton mentünk mi is, a jóval keményebb kőzeten már nem volt gond.
Felértünk az autóútra, és kíváncsian vártuk, mi fog történni. Amíg készítettük a számunkra terhelő bizonyítékként felhasználható fotókat, elhaladt egy dzsip mellettünk, tele katonákkal, de abszolúte nem érdekelte őket a mi ottlétünk. Így hát elindultunk felfelé, a bázis felé, de mivel innentől már antennákon kívül semmi érdekes nem volt, visszafordultunk lefelé a szerpentinen. Egy kiadós túra után mindig jóleső érzés könnyű terepen lefelé ereszkedni. Rálátás nyílt a körbesétált Cúber víztározóra, valamint Fornalutx környékére is.
Az autóút aljától egy újabb túra kezdődött, mert ugyebár vissza kellett találnunk a parkolóba. Az útról letérvén egy sziklás szakasz jött, ahol nem igazán találtuk a helyes irányt, de valahogy átverekedtük magunkat, és utána már tényleg jutalomtúra volt a javából. A főcsúcs látványos mészkőmasszívuma alatt battyogtunk, ahol barik és szamarak legelésztek teljesen zavartalanul. Így, az utolsó napunk végén, a nagy fáradalmak kipihenésére egy luxus hotelben foglaltunk szállást fejenként párezer forintért. Teljesen kihalt volt a komplexum, talán egyedüli vendégek voltunk a több száz fő befogadására alkalmas helyen, ezért a nevetségesen alacsony ár.
Hazarepülésünk napján még beiktattunk egy városnézést. Palma de Mallorca óvárosának szűk utcáit jártuk, megnéztük a régi épületeket, meg a hatalmas, homokkőből épült katedrálist. Tartalmasan kitöltöttük az egy hetet, megérte eljönni ide, de azt tudni kell, hogy Mallorca a passzív döglést is kitűnően támogatja. Jobbnál jobb strandok vannak, amik közül a fővárostól távoli, déli oldalra esőket ajánlom. A többit már képekkel mondom el:
